Csaknem másfél év után újra itt, elsöprő Ázsia körutazásunkkal - 1. rész; Bangkok - Thaiföld

Biztosan nagyon furcsa, hogy másfél év kihagyás után újra olvashattok tőlem, de egyszerűen vannak dolgok, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni. 2016 januárjában (atyaúristen már ennek is lassan 4-5 hónapja) fantasztikus, három hetes Ázsia körutazást valósítottunk meg, erről szeretnék most kicsit mesélni. Persze nem ígérem, hogy a következő bejegyzések naponta jönnek majd, de mint régen, most is elsősorban magamnak írok, mert tényleg oltári jó visszaolvasni, hogy mikor mi történt velem.

Az ázsiai bejegyzések után igyekszem majd összedobni egy "röviden-tömören a 2015-ös évem" sztorit, mert voltak azért történések - csak hogy tudjátok, hogy most éppen hányadán állok... :-)

Igazábol már két éve fejemben volt tervben Ázsia. Kérdés volt, hogy mikor tudnánk megvalósítani egy hosszabb utat - mert ha már lúd, akkor ugye legyen kövér. 2016. január harmadikán eredtünk útnak - Hamburg - Frankfurt - Abu Dhabi - Bangkok. Átszállások, várakozások, repülőutak, majd megérkezés a baromi melegbe január elején, télen. Engem már az első percekben magával ragadott az ország és a város - kár is lenne tagadni. Nem tudatosan, de sikerült a világ egyik legszuperebb utcáján (!!!) szállást foglalni, így hoztuk össze azt, hogy a 'hátizsákosok utcáján', azaz a bangkoki Khao San Road-on volt szerény kis hotelünk, totálisan, frontálisan az éjszakai élet kellős közepén.

Khao San Road

 

 

Ahogy kiszálltunk a taxiból, teljesen más illatok fogadtak, mint amelyeket az ember itt, Európában megszokott. Forró, párás, egzotikus egyveleg. A taxiig metróval utaztunk egyenesen a reptérről - mivel tényleg nem vártam sokat a várostól, kellemes 14 órás éjszakai út volt mögöttünk, csak bámultunk ki tesómmal a fejünkből. Lassan feltűntek a város felhőkarcolói, ezzel kontrasztban pedig a "lepukkantabb" negyedek. Az embernek az első perctől kezdve az az érzése van - legalábbis nekem, hogy ez a metropolisz lüktet, él és valósággal pezseg.

A Khao San Road hihetetlen egy hely. Ezelőtt soha nem hallottam róla. A járda mentén kajaárusok gurulós kis kocsijaikkal - és én mondom nektek annál fenségesebb étel nem létezik, mint amit ott 2 perc alatt összedobnak a jó embernek. Roston sült hús illata száll a levegőben, egy mangó árus éppen pucolja a sárga gyümölcsöt a járdán. Nem is igazán tudtam hova tenni első körben a várost.

                                                                         na, megjött a turista..

 Egész gyorsan megtaláltuk a szállást, lepakoltunk, bejártuk az utcát és ittunk egy jegeskávét az első útunkba kerülő helyen. Jegeset, igen. Mert bár ugye utazásunk előtt mindenki azt mondta, hogy mellőzzük a jégkockát és csapvizet, mi erre éppen nem gondoltunk (jelzem; semmi bajom nem lett).

Teljesen otthonosan mozogtunk mondhatni, abszolút nem éreztem magam idegennek. Rácsodálkoztunk mindenre, igen. Az, hogy illat helyett szagokat érez az ember, fény helyett árnyékot lát, őrjítő nagyvárosi dugót, végeláthatatlan kocsisorokat, autók között szlalomozó tuk-tukot és motorosokat, lesoványodott, kóbor kutyákat, gyanús kinézetű, azonosíthatatlan ételeket és csótányokat - nos ez itt mind csupa normális jelenség.

 

 

 

 Bevártuk kis útitársunkat, Vivit. Őt már ismerhetitek korábbi bejegyzéseimből, amerikai útjaim, majd a Kalifornia túrám során. Mindig tudtam, hogy ha neki felvetek egy ilyen utat és azt mondja jönni fog, akkor barmiről is legyen szó, ő tényleg ott is lesz és végigcsinálja velünk. Így egészítette ki drága jó húgom és jómagam duóját. Három teljes nap jutott eme csodavárosból. És nem volt elég. Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy Bangkokra csak három napot szántam. Láttunk jó sok buddhát -ülőt, fekvőt, alvót és imádkozót. Tiszteletben tartottuk a szentélyeket, leizzadtunk pár liter vizet, alkudoztunk a tuktuk-os sofőrökkel már-már másokat megszégyenítő módon, jártunk hatalmas mallokban és csak ámultunk meg bámultunk. Végigjatszottuk a Másnaposok 2. szinte összes jelenetét - megjártuk a Sirocco bárt és szürcsölgettünk italokat, közben Bangkok éjszakai fényeit pásztázva, itáliánokkal ismerkedve. Őrületeset, hatalmasat buliztunk a piroslámpás negyedben; helyiekkel, színpadon harsogva, drága jó Chang sörömmel a kezemben. Azt, amit ott leműveltünk és ahogyan a helyiek viselkedtek velünk és kezeltek minket, azt szavakkal sem lehet leírni. Ilyen határtalan kedvességet és közvetlenséget sehol máshol a világban nem tapasztaltam még - konkrétan tényleg a pódiumon táncoltunk és énekeltünk, miközben mindenki minket éljenzett -, pedig megfordultam azért pár helyen már. Majd tévedtünk be hajnal 4 óra tájékán az első útunkba akadó tetováloszalonba (higgyétek el, minden második hely tetováloszalon) és 20 perc leforgása alatt varrattunk magunkra tetoválást - nem hazudok, ha azt mondom, hogy annyira nem voltam képben éppen mi zajlik...:-) Míg tesóm és Vivi lezsírozták a dolgokat, én a finn túristákat bátorítottam, hogy a meleg negyed a legjobb hely a bulizásra és hogy a ping-pong show ugyanmár, kihagyhatatlan. Oké, nem fogok kertelni, ne haragudjatok. Ettem skorpiót, de szemeztem tücskökkel és pókokkal is - azokat majd talán legközelebb. Ha a Chang sörből Dunát lehetne rekeszteni, gyanítom nekem az sem lenne elég és lány létemre igenis rácsodálkoztam, hogy mi folyik ott a világ másik felén, ha már az örömlányok témakörnél tartunk. Masszíroztattunk fillérekért - szintén buli után, nyakaltuk az utcai kaját, mintha legalább muszáj lenne - annál istenibb nincs is és baromi szomorúan hagytuk el három nap után egy kellemes hajnalban, természetesen buli után a drága thai fővárost, majd vettük útunkat dél felé, pontosabban Phuket szigetére.

                                                                        kisiskolások :D

 

                                          Sirocco Skybar - Másnaposok 2. részből ismerős lehet...

 

Tudnék éppen írni még többet is, de valahogy elszoktam az évek során az írástól és iszonyú nehéz volt most megint nekiállni, de egy ilyen utat mégsem hagyhatok szó nélkül. Thaiföldön a szívem hagytam. Nem tagadás. Az emberek viselkedése, az a lazaság és az, hogy nem csinálnak a bolhából is elefántot vagy nem aggódják túl a dolgokat. Az állandó mosoly az arcokon, hogy mindent hátsó szándék nélkül és teljes szívvel adnak vagy tesznek. Kicsik, aranyosak és beérik a kevesebbel is. Imádtam az ételeket, a fűszereket, a mézédes gyümölcsöket, a friss mangót, a helyben facsart dinnyeshaket, a német sört is megszégyenítően finom Chang (elefánt!) sört, az eseménydús éjszakai életet, a pörgést, a közlekedést, az időjárást, a kultúrát, a sok - és még több - buddhát, az életstílust - egyszerűen mindent. Megmagyarázhatatlan az egész, mert eddig nem sok helyen éreztem ilyesmit. De Bangkokban valahogy minden megvolt, annak ellenére, hogy nem vártam sokat a várostól. Szavakkal, ezer bejegyzéssel, hatmillió képpel és videóval is leírhatatlan és elmesélhetetlen lenne amiket ott átéltünk, láttunk és tapasztaltunk. A dolgok, amelyeket nem pénzért vettünk meg, de gazdagabbak lettünk velük. A rengeteg pillanat, amikor totálisan elveszettnek éreztük magunkat, a világ végén is túl hárommal, egy teljesen idegen kultúrában. Metropolisz, majd nyomornegyed. Felhőkig érő sky bárok, topogás a magassarkúban, mindezek előtt pedig csónakázás a város szegény negyedeinek csatornáin. Csótányok az utcán - de ugye kit érdekel? - és szuvenírek vásárlása mondjuk csak azért, mert megsajnáljuk az árust és semmi szükségünk az adott dologra, de veszünk tőle valamit, mert szinte hihetetlen ahogyan ott ül és van egy megmagyarázhatatlan valami, amit iránta érzünk. Helyek, ahova nem engedtek be, mert megsértem a vallást - rövidebb nadrág és ujjatlan póló kizárva! -, sofőrök, akikkel hosszú-hosszú ideig alkudsz és magyarázod meg nekik, hogy mennyi az annyi.

Bangkok! Egy csoda vagy. Innék éppen egy Changot, berendelném hozzá a kis pad thai-om (vagy egy jó skorpiót?) és nagyon szívesen elvesznék a Khao San Road forgatagában. Van egy olyan érzésem, hogy mi még nem végeztünk...