2011. augusztus 15., hétfő

Búcsúzom...

...Legalábbis próbálkozom...Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lehetne egy ilyen fantasztikus évtől búcsúzni!? Egy "csűsszel" nem intézhetem el a dolgot...Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy eddigi életem legszebb, leghasznosabb és legszuperebb évén vagyok túl!
Valószínű, ha könyvet írnék sem lenne elég. Rengeteget tudnék ide mázolni mindenről, de nem teszem. Helyette megpróbálom "röviden" összefoglalni a számomra legfontosabb dolgokat, legmeghatározóbb eseményeket és a legfontosabb embereket, akiket itt megismertem.
A kezdetek. 2010 nyarán határoztam el, hogy belevágok. Volt osztálytársam, Kriszti volt a legnagyobb ösztönző erő (sosem lehetek majd neki elég hálás ezért), a családkeresés viszonylag gyorsan zajlott és arra a helyre, ahhoz a családhoz kerültem, akik az elejétől kezdve a legszimpatikusabbak voltak. Nagy reményekkel nem vágtam neki az útnak, nem mertem nagyot álmodni - akkor még nem voltam tisztában vele, hogy mi mindent lehet kihozni egy ilyen évből - azzal a tervvel mentem, hogy ha egy év után haza kell jönnöm, normálisan beszéljek németül.  Azt hiszem ez sikerült is. A családtól és a gyerekektől rengeteget tanultam, ezt a nyelvtudást pedig már nem veheti el tőlem senki. És remélem, hogy felejteni sem nagyon fogok. Leendő au pair-eknek csak táncsolni tudom, hogy ha nyelvtanulás céljából mész ki, akkor ne magyar családhoz menj! Ennek én semmi értelmét nem látom. Persze mindenki maga dönti el, hogy miért is megy - de ugye a többség nyelvet tanulni, mivel ennek ez a legegyszerűbb módja. Tavaly szeptember 8-án érkeztem - szóval egy teljes évet sem töltöttem kint, mégis nagyon soknak tűnik és gyorsan elrepült. Szeretném inkább azokat a gondolatokat összeszedni, amik a fél éves bejegyzésből kimaradtak.
A német "családom" mondhatni tökéletes volt - bár tudom, hogy ezt írtam már. Tovább keresve sem találhattam volna jobbat. Tudom, hogy rengetegszer tettem rájuk nem túl kedves megjegyzéseket, vannak hibáik és ők sem tökéletesek. De tökéletes család nem létezik! Talán az első fél évben láttam őket annak. És mint minden és mindenki másnak, később jöttek csak elő a hibáik - vagy én figyeltem fel rájuk később!? Nem tudom...Ezek a hibák viszont lehet, hogy csak engem akasztottak ki néha, nekik ez a megszokott kerékvágás, a mindennapi rutin. Itt szeretném megragadni az alkalmat és tanácsként leírni, hogy semmiképpen se legyen au pair az, aki türelmetlen, aki alacsony tűrőképességgel rendelkezik, aki nem bír alkalmazkodni és aki hamar felhúzza magát a legapróbb dolgok miatt is. Legelőször most ezek jutottak eszembe, mivel szerintem ezek a legfontosabbak.
Kezdjük az elején. Aki volt már au pair, az nagyon jól tudja, hogy éppen úgy számít a hely, ahol egy évig lakni fogunk, mint a család. 50%-50%. Mert hiába jó a család és rengeteg a szabadidőd, ha nem tudsz mit kezdeni magaddal egy isten háta mögötti faluban, ahol rossz a közlekedés is. Másrészről lehet jó a hely, lakhatsz a város kellős közepén, ha a család és a gyerekek pokollá teszik minden egyes perced. Embere válogatja ezt is, kinek mi a fontos. Én mégis kicsit olyan vagyok, hogy hiába van/volt néha bajom a családdal - és itt említeném meg ismét, hogy tökéletes család nincs! -, de a hely, ahol laktam, a tó, a város és minden - na ezek bármikor kárpótoltak, mivel szívesen laktam ott, ahol. Azt hiszem érzitek, hogy ezzel mit szeretnék mondani...A család tökéletessége és eközött próbáljon mindenki különbséget tenni! Számít a hely - én ezt tudom mondani. De valószínű, hogy aki soha nem volt au pair, az sosem értheti ezt meg. Mert a kívülálló csak azt látja, hogy jajj de milyen normális családom van - és nem látja azt a tényt, hogy a világ végén lakik valaki és megöli az unalom, mivel "el van zárva".
Folytatnám a dolgokat azzal, hogy alkalmazkodóképesség...Nem azért mentem és az emberek többsége nem azért megy külföldre, hogy ugyanazt csinálja, ugyanazokat a dolgokat egye és igya, mint itthon. Nem azért, hogy ugyanolyan emberekkel legyen egy ugyanolyan környezetben. Én az új miatt mentem, a más miatt, a kihívás és a kaland kedvéért. Sokat panaszkodtam az ételekre, de ha jobban belegondolok, egy csomó ételt ott szerettem meg, valamint kipróbáltam olyanokat is, amiket életemben nem ettem még vagy rájuk sem néztem. Hiányzott a magyar konyha, de így is túléltem. Nem gondoltam volna, hogy a Tündi által készített paprikás csirkének vagy rakott krumplinak ennyire örülök majd, mint akkor ott kint...
Megszoktam a család szokásait - bár bevallom, sokszor húztam a szám -, de tudtam, hogy ott én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell. Az ember lényét és gondolkodását is merőben megváltoztatja ez az egész. Ezt most nem feltétlenül csak az au pair-kedésre értem. De amíg más munkahelyen végzel és hazamész, addig ott végzel, de nem mész haza - legfeljebb le vagy fel pár lépcsőfokot - a munkahelyed az otthonod és az otthonod a munkahelyed. Viszont sokkal bátrabb leszel, mondhatni "megedződsz". Az önállóságról ne is beszéljünk - idővel majd nem okoz gondot németül/angolul ismerkedni, intézni az ügyes-bajos dolgaidat, eligazodni itt-ott. És akkor még itt van ez a "fizetés dolog" is - ki ahogy nézi, hogy fizetés-e!? Ja, és hogy ez munka-e?! Van olyan, aki 1000 eurót, valaki 500 eurót, valaki 260 eurót és valaki 100 eurót keres. Tényleg így van. Mindegyikre tudok példát. Tök mindegy, hogy mennyi pénzből gazdálkodsz, ezt te fejben már úgyis eldöntötted, milyen céllal jöttél ki. Gyűjtögetni, élni vagy csak tengődni. Valószínűleg ezt is sokadszorra írom le, de itt nagyon kevés ez az egységes 260 euró. Próbáljon meg kimenni valaki és egy hónapig abból élni! Tudom, hogy volt hol laknom, volt mit ennem és ez a zsebpénzem volt csak. Na ha már így nézi az ember, akkor egyből más a helyzet. Itthon alapesetben keresnék ennyit (egy nem túl jó munkával) úgy, hogy napi 8 órát végigdolgozom. Most nem a színvonasalabb munkákra gondolok. Ja, és akkor otthon ebből még fizessem ki a lakást, egyek és igyak, fizessem be a számlákat, szórakozzak és utazzak is. Na ez a nem mindegy! Én ott az utóbbi két említett dologra kapom ezt a 260 eurót. Itthon hol szórakozok és utazgatok el ennyi pénzt? Persze van olyan, aki megteheti, de én itt most az átlagemberre gondolok. Az is igaz, hogy ott sokszor megvettem olyan dolgokat, amikre otthon rá sem néztem volna. Mivel egy idő után euróban gondolkodsz és rájössz, hogy ott nem az a megszokott rendszer van az árak világában, mint itthon. Ha minden egyes vásárlás, evés, utazás előtt erre gondoltam volna, akkor a legfontosabb dolgot felejtettem volna el; ÉLNI! Hányszor belegondoltam például abba, hogy ott nekem 3 és fél óra munkáért 12.000 Ft-ot fizettek, itthon ez 1500 Ft körül lenne?! - mélyen elgondolkodtat. Tudom-tudom, ne hasonlítgassam össze Magyarországot és Németországot...
Ejtenék pár sort a mindennapokról és a családról is. Ugye említettem már, hogy az első 3 hónapban minden szép és minden jó. Aztán feltűnik ez-az...és én minden egyes alkalommal fel tudnék robbanni, amikor a 9 éves gyerek nyafog egyet (mert nincs kedve megkenni a kenyeret és nem azért, mert nem tudja!), az anyja pedig azonnal megkeni neki. Vagy amikor nem bírja előkeresni a sportfelszerelését, mert nem tudja hol van (de tudja!) - nem cselédnek és szolgálónak vagyok ott, sosem csináltam meg nekik, de a szülők bezzeg...! Leírva ez nem nagy cucc, de volt pár pillanat, amikor azt hittem, nyomban felállok az asztaltól és otthagyom őket. Ami "tetszett" még, hogy én kössem le a gyereket (úgy, hogy soha semmihez nincs kedve), de ha ők vannak velük hétvégén, akkor mehet a tv és a wii egész nap. Ezt "imádtam". A gyerekek neveletlenségét és viselkedését most nem vesézném ki újra - mondhatni kritikán aluli. Nem arra lettem hivatva, hogy a 6 éves gyerek semmi tiszteletet nem mutatva elküldjön "melegebb éghajlatra", de itt jön elő az, hogy tűrsz, nem érsz hozzá és nem kezded el szidni németül (magyarul megtettem, jól esett, de semmit sem értem el vele). "Tetszett", hogy mindig ráfogták a csokira és édességekre, ha nem volt normális a gyerek...haha :) Tulajdonképpen az egész rendszert nem értem ott. Elhiszem én, hogy nagyon sokat kell dolgozniuk, sokszor vannak úton meg ilyesmi, de otthon az én anyumnak és apumnak is nagyon sokat kellett dolgoznia, mégis felneveltek engem és a tesómat, főztek, mostak ránk, sőt még vasaltak is - mindent au pair segítség nélkül. És nem is ez a lényeg, mert segítek én és ugye hasznos dolog ez az au pair-kedés, de amikor a gyereket semmi önállóságra nem bírják nevelni, az azért kemény...Mert kell neki egy játszótárs, egyszerűen nem találják fel magukat még így sem, hogy ketten vannak.
A szülőkkel inkább munkakapcsolatom volt, mint sem belsőséges. A legszükségesebb dolgokat elmeséltük egymásnak és megbeszéltük, de ezen kívül semmi. Nem sűrűn láttam a szemükben azt a fenenagy érdeklődést...De ez így éppen jó volt. Sokszor sokan hangsúlyozzák, hogy micsoda jó az, ha a család az au pairt a lányaként kezeli. Nem, nekem tökéletesen megfelelt így. Van nekem anyum és családom. Néztek biztos nagyokat, amikor hétvégente körülbelül 10 percet láttak... :) A szabadidőmmel meg ugye én rendelkezem. Egész héten velük voltam, csináltam amire megkértek, mentem velük, ha éppen hívtak, de a hétvége az más. Akkor szabadultam ki, beszéltem sokat magyarul, voltam azokkal, akikkel igazán jól éreztem magam, tettem olyan dolgokat, amiket szerettem volna, mentem azokra a helyekre, ahova vágytam. Most pedig elérkeztem ahhoz a részhez, ahol külön ki fogom emelni mindazokat, akik részesei voltak a kinti életemnek és akik nélkül ez az egy év szerintem fele ennyire nem sikerült volna ilyen jól. Időrendben kezdem, valakiről többet is írok...
Ősszel, a nyelviskolában ismertem meg Annamarit és Zsuzsit. Örültem a magyaroknak, de jóba lettem egy spanyol lánnyal, Celia-val is. Egytől-egyig nagyszerű emberek. Celia-val sokat lógtam együtt hétközben is, jól kijöttünk egymással, majd novemberben hazament. Annamarival még Oktoberfesten is voltunk együtt, rettenetesen bírom a csajt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot - sajnos ő is itt hagyott ősszel, jelenleg Hollandiában au pair. Szintén ősszel (Annamarin keresztül) megismertem Krisztit. Ők együtt voltak au pair-ek Hamburgban. Vele is a kezdetektől fogva jól kijöttem, ő egy nyelviskolába járt Münchenben Andival és Adrival - így hát egyből egy kisebb banda tagja lettem. Decemberben jött Orsi. Vicces, otthon 20 km-re lakunk egymástól, mindketten Pápára jártunk suliba. Egy közös ismerős által az anyukája felhívta az én anyum, hogy keressem meg itt kint a lányát, "haverkodjunk" össze picit, mert egyedül érzi magát. Ez is megtörtént. Majd mielőtt csatlakozott volna a kis négyes fogatunkhoz, jött a feketeleves - Kriszti és Adri végleg hazamennek. El voltam picit szontyolodva, de éreztem, hogy lesznek itt még ismerősök...Januárban visszajöttem téli vakációmról, a sors fintoraként pedig Andi és Orsi egy nyelvsuliba jelentkeztek - összeismerkedtek az én segítségem nélkül. Orsi és Andi fantasztikusak, valahogy mindig egy kalap alá veszem őket, kint ők voltak a "nagyok", az anyáskodóbbak, mindig megmondták, ha valami hülyeséget csináltam vagy csak készültem rá. Őket ismerem a legrégebben, hihetetlen jó emberek, segítőkészek, érdeklődőek és jószívűek. Ők voltak azok, akik elhalmoztak mindig minden földi jóval. :) Köszönök mindent lányok! Orsi, szeptemberben itthon találkozunk! Andi, Oktoberfestre igyekszem visszamenni és akkor ismét "belecsapunk a lecsóba"! :) Aztán Orsi közbenjárásával megismertem Ágit is, bár vele 3-4 alkalommal találkoztam csak...Szintén január-február körül ért pár kellemesebb meglepetés is. Tamara ide költözött mellém, Niederpöckingbe, egy volt magyar au pair ajánlott be nála, mint a környék "jó arcát" - ezen még mindig jókat derülök :) Majd facebook-on megkeresett Szimi, csakis a véletlennek köszönhetően talált rám. Szimplán olyan embert keresett, aki szintén a környéken lakik és dolgozik. Mákja volt. Áprilisban megérkezett Gergő - Magyarországon egy faluban lakunk, Erasmus ösztöndíjjal áprilistól augusztusig Münchenben tanulhatott. Tamara pótolhatatlan és nélkülözhetetlen. De ismernetek kellene. Ilyen pörgős embert még nem láttam. Sosem panaszkodott semmire, a mának él és kihasznál minden lehetőséget, ami csak adódik. Hozzá kell tennem, hogy olyan családnál van, ahonnan két au pair lelépett már - Tamara viszont bírja a gyűrődést, sőt szereti is csinálni. Szintén fantasztikus ember! (tudom, hogy már megint sűrűn használom a "fantasztikus" szót, ígérem igyekszem gyarapítani az ilyen és hasonló szavakkal a szókincsem...). Szimi kis aranyos, szerényebb (na nem minden szituációban), elég sok közös van bennünk, vele tartottam mulatós zenés esteket a "szürke" hétköznapokon, vele veséztem ki az összes filmet akár még hajnali 1-kor is, vele nagyon megegyezett az ízlésem minden téren, volt olyan, hogy csak egymásra néztünk és már tudtuk is, hogy mire gondol a másik. Csajok, nektek is nagyon köszönök mindent! Szimi, augusztus végén találkozunk! Tamara, veled pedig remélem, hogy Oktoberfesten! ;) Májusban pedig csatlakozott kis csapatunkhoz Zsuzska is - szintén egy faluban lakunk itthon. Igen, egy olyan faluról van szó (Lovászpatona), ahol mindössze 1300 ember él, de mi hárman mégis egy helyre kerültünk, ugyanarról a helyről. Ez számomra még mindig hihetetlen! :) Zsuzska nagyon hamar beilleszkedett közénk, az elejétől fogva mindenkivel remekül kijött. Itthon jóformán nem is ismertük egymást, pedig tényleg egy faluban lakunk, de München még így is összehozott minket. Annyira boldog vagyok, hogy jobban is megismerhettem. Rettentő klassz és belevaló csaj ő is, köszi mindent Zsuzska! Veled itthon találkozunk még! ;) Sajnos a májusi hónapban elbúcsúzott tőlünk Tamara - az au pair-kedésének lényege az, hogy 3 hónapot itt, 3 hónapot otthon tölt. Az ő helyére megérkezett az egyik barátnője, Dóri - ezzel párhuzamosan Varga Zsuzsi (akit a nyelvsuliban ismertem meg) elköltözött az addigi családjától és a helyére megérkezett Szimi egyik barátnője, Reni. Dóri is aranyos, csendes csajszi volt, sajnos vele csak két hétvégét tölhettünk együtt, mivel neki két hetente hétvégén is dolgoznia kell - csak úgy, mint Tamarának. Rencike pedig olyan édes és annyira hiányzik. A többiek is, de őt hihetetlen, hogy mennyire megkedveltem, pedig csak másfél hónapot töltött velünk. Sírt, amikor elbúcsúztunk és nem akart hazajönni sem. Ezt teszi az au pairkedés és mi, láthatjátok... :)  Én nem tudom minek köszönhetően, de mindenki olyan kedves és aranyos, hogy szuper. Ennyi jó ember egy helyen... :) Aztán - ha csak egy nap erejéig is - de volt nekünk egy Krisztink. Kriszti osztálytársam volt a szakközépiskolában, tavaly bankett óta nem láttam és Passau mellett au pair-kedik. Júliusban ő is tiszteletét tette nálunk, megismerte kis bandánk apraját-nagyját és megmutattam neki a várost.
És...vannak a "blogkapcsolataim" is - szerintem csak én hívom így, de aranyos kifejezés. Blogokon keresztül találtam rá Renire, Dórira és Kittire is. Néha beszélek velük, néha tanácsokat kértünk/kaptunk egymástól, mindhárman hihetetlen segítőkész és aranyos emberkék. Azt hiszem, hogy összeköt minket a "munka", sorstársak vagyunk. Mindhárman vezetnek blogot, ha kíváncsiak vagytok rá, akkor a jobb szélső oszlopban megtaláljátok a blogok címét! Kitti mondhatni közel lakott hozzám - másfél órányira Münchentől -, így május utolsó vasárnapján ő is meglátogatott, majd tartottam neki egy kisebb idegenvezetést a városban. Annyira jóban lettünk és megkedveltük egymást, hogy megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk még. Így esett, hogy júliusban nálam töltött egy hétvégét, ő is megismerte a többieket, elvittük bulizni, megmutattuk neki a kedvenc helyeinket - fantasztikus volt! Nagyon sajnálom, hogy nem München közelében lakott, remekül beilleszkedett közénk és máig is úgy gondolok rá, mintha köztünk lett volna minden egyes alkalommal.
Nos így röviden csak, de ők azok és ők voltak azok az emberek, akik miatt ez az évem felejthetetlen lesz. Mert így is szép és tökéletes volt minden, de valljuk be az ember azért jobban elvan és feltalálja magát, ha körülveszik a barátok és mindig van kivel megbeszélni a dolgokat. Csajok! Nagyon szépen köszönök Nektek mindent! Annyira hálás vagyok mindenért, hogy azt elmondani sem lehet. El tudjátok képzelni, hány boldog pillanatot szereztetek nekem!? :) Nem hiszem, hogy el tudjátok. Sohasem foglak Titeket elfelejteni, mert ez már a "mi Németországunk" marad! Azok a dolgok, amiket a blogba nem írtam le soha, amiket közösen átéltünk - egy életre szóló élmény lesz minden. És örömmel tölt el, hogy ha majd egyszer úgy döntök, hogy oda megyek vissza, ott telepszem le, akkor ott is lesznek olyan emberek, akik várnak. Eszméletlen módon fogtok hiányozni - már most tudom. De hiszem, hogy ez így nem ért véget - találkozunk mi még, ebben biztos vagyok! :) Vigyázzatok magatokra és egymásra, élvezzétek München forgatagának minden percét - immár nélkülem, szerintem menni fog így is :) Aztán a csajokon kívül még nagyon sok mindent köszönhetek Tündinek és Lillának is. Akármi volt, őket mindig hívhattam, mindig kereshettem. Sosem lehetek nekik igazán hálás! :)
Akiket még mindenképpen szeretnék megemlíteni, az Zsolti (Orsi barátja, Schluckaufban ismertük meg, pultos) és Norbi (Andi barátja, 35 millimeterben volt mixer), nekik is nagyon sok mindent köszönhetek - kaja és pia például... :) A fent említett embereken kívül még voltak jó páran, akik csak emaillel kerestek meg vagy éppen levelezgettünk facebook-on, au pari-ek és nem au pair-ek egyaránt. Mindenkinek nagyon jól estek a szavai, még így idegenként is simán "el tudtunk beszélgetni" egymással.
Az otthon hagyott barátoknak, családnak, ismerősöknek, haveroknak  is szeretnék mindent megköszönni, hogy akármi is volt - még ha hetekig beszélni sem tudunk - , akkor is vártak vissza, érdeklődtek és kérdeztek felőlem! Ezer és millió hála és köszönet mindenkinek, imádlak Titeket! És - bár nem tudom hányan olvastátok a blogom (a rendszeres olvasóknál csak 12 embert látok), de tudok olyanokról, akik rendszeresen olvasták, kaptam visszajelzéseket is. Őszintén megmondom, néha egy-egy komment vagy valami formájában igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy milyen arcot vágtok, milyen érzéseket vált ki másokból a kis irományom...?! :) Remélem nem volt mindig unalmas, igyekeztem választékosan fogalmazni, bár ez sosem volt az erősségem.
Na ŐK lettek volna, közülük páran hazajönnek szintén, páran ott maradnak - Magyarországon is az ország minden szegletéből vagyunk. Ne haragudjatok, hogy nem éppen az elköszönős részhez, a bejegyzés végére írtam őket, de egyszerűen elkezdtem írni és szó szót követett. Mindenkiről oldalakat tudnék regélni, rettenetesen megszerettem őket!
Hmm...nem is tudom...amiről még szerettem volna írni, hogy ki miért és mi célból megy ki. Az ember általában nyelvet tanulni megy, erre tényleg az au pair-kedés a legmegfelelőbb tevékenység. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy többet tanultam ott, mint itthon a 10 év alatt. A gyerekektől, mindenkitől. Igaz, hogy a szabadidőm nagy részét magyarokkal töltöttem, de tényleg elmondhatom, hogy a német nyelvtudásomon azért lendített ez az egy év. Aztán természetesen van olyan is, aki inkább pénzt keresni, gyűjtögetni megy ki. Ez is rendben van, de ilyen esetben azzal számolnia kell, hogy sok helyre nem fog eljutni és mindig azt fogja nézni, hogy éppen mire nem költhet. Van az a véglet is, hogy valakinek egyszerűen csak elege van az itthonlétből, a megszokott mindennapokból és abból, hogy mindig minden a megszokott rendjében telik...Kalandra, kihívásra és arra vágyik, hogy önállóan is helyt tudjon állni, egyedül, messze a "kényelemtől". Szerintem minden egyes ember máshogy éli meg az au pair-kedést. Mindenki annyit hoz ki belőle, amennyit akar és nem amennyit tud. Mert igenis ki lehet hozni sokat a dologból, csak akarni kell. Én bevallom, nem a pénz miatt jöttem. Csak sodródtam az árral, ami adódott lehetőség, azt pedig megragadtam. Körülbelül au pair évem közepén írtam egy listát azokról a helyekről, amiket mindenképpen meg szeretnék nézni, ahova mindenképpen el szeretnék jutni. Hozzá kell tennem, hogy ha nem lettek volna másodállásaim - magyarul nem csurrant-cseppent volna innen-onnan - akkor ennyi minden nem jöhetett volna össze. Felfedeztem és megjártam párszor Münchent, voltam Salzburgban, a neuschwansteini kastélynál, a Königsee-nél és Hitler egykori nyaralójánál festői környezetben, a fantasztikus német fővárosban, Berlinben, de megjártam Brémát és Hamburgot is. Amikor kijöttem, fele ennyi tervem nem volt... :) Voltam Európa legnagyobb sörfesztiválján, az Oktoberfesten. Még mindig nem tudom kifejezni, hogy mekkora élményt nyújtott ez számomra..! Részt vehettem az Audi Kupán (FC Bayern München - AC Milan, Porto Alegre - FC Barcelona) - leírhatatlan érzés volt. Buliztam is - nem is keveset, de ugye nem azért mentem, hogy minden szombaton itthon üljek. Vasárnaponként parkokban lazulgattunk, legtöbbször egy sör társaságában. Rengeteg jó embert megismertem - ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. Ezek voltak kintlétem fontosabb pontjai...de minden egyes pillanatot és olyan dolgot, ami után űrt fogok érezni szinte képtelenség leírni. Ezek a fejemben és a szívemben vannak és lesznek örökre. A helyzetek és a pillanatok, amelyeket nem csak átéltem, hanem megéltem itt, a dolgok, amiket láttam, hallottam, éreztem, a helyek, ahol jártam - ezeket fogom őrizni. Mert a pillanat, amit átélsz, az örökre a tied marad és nem veheti el tőled senki. Számtalan dolog hiányozni fog. Tulajdonképpen Hamburgban meg szerettem volna mondani a pilótának, hogy engem Münchenben "tegyen ki" - kár, hogy ez nem lehetséges. Furcsa most itthon lenni. Nehogy azt higgyétek, hogy nem hiányzott senki és semmi - sőt még örülök is, hogy van két hetem itthon a nyárból -, de annyira jó volt kint, "otthon", hogy ez a bejegyzés nem is méltó egy ilyen évhez... :)
Vissza fogok térni, vissza kell térnem! Érzem, hogy ott lesz a jövőm, állásom, életem - a mindenem. Nem érdekel, hogy München drága, nekem akkor is szerepel a távlati terveim között!...
Tudom, hogy sokan azt gondoljátok, hogy csak "nyaraltam" és ejtőztem egy évig. Oké, többségében tényleg ez volt - ugye apa szokta mondani, hogy milyen "nehéz" is az au pairek élete -, de azért ott sem volt ám fenékig tejföl minden. Sőt vannak és voltak olyan lányok is, akik kifejezetten várják, hogy megszabaduljanak a helytől, családtól. Mégis ha valaki azt gondolná, hogy csupán szerencsés csillagzat alatt születtem, az téved. :) Teljesen magamtól vágtam bele az egészbe (oké, a kezdő löketet még mindig Krisztinek köszönhetem!), de regisztráltam, intézkedtem, családokat kerestem és jöttem ki. Senki nem csinálta meg helyettem. Tanultam a nyelvet, dolgoztam, pénzt kerestem és így tudtam elég sok dolgot megvalósítani. Számomra még mindig hihetetlen mennyit, fele ennyit nem terveztem, tényleg tisztában voltam vele, hogy nem utazgatásokra lesz elég a pénzem. Viszont ez a lehetőség (az au pair-kedés) bárkinek megadatik, csak tenni kell érte.
És nem elmondani százszor, hogy "neked milyen jó, neked bejött az élet, te nem csinálsz ott kint semmit, te mindig úton vagy stb..." :) - mert oké, ezek igazak is, de volt, hogy hónapokig nem találkoztam családdal, rokonnal, baráttal, nem láttam a kutyám, nem lehettem otthon fontosabb pillanatoknál, nem lakomázhattam jókat, hogy nem vezethettem, hogy nem csinálhattam az eddigi 20 évem alatt megszokott dolgokat. Mindezek ellenére is azt mondom, megérte! Ez volt eddigi életem leghasznosabb éve! És nem volt kimondottan honvágyam sem. Sosem éreztem azt (na jó, talán egyszer), hogy na most azonnal pakolok és hazamegyek. Ja, és még annyit megjegyeznék, hogy 10 évig még tuti nem akarok gyereket haha :)...
Tőlem - érdekes módon - senki nem kérdezte meg, hogy miért nem maradok kint és keresek munkát. Na ez valószínű azért annak is betudható, hogy tudták, mik a jövő évi terveim. Viszont sok helyet sikerült bejárnom, sok mindent megéltem, sok embert megismertem ott kint ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, hogy le tudnám élni ott az életem. Voltak dolgok, amiről a blogban soha nem írtam - annyira nem publikus részek -, kicsit ez is közrejátszik abban, hogy bármelyik pillanatban visszamennék. Itt kell megemlítenem a három legfontosabb eseményt és élményt, ami ehhez a csodás évhez köthető, amik valószínűleg vissza nem térő és örök emlékek maradnak. Az első az Oktoberfest volt - erről azt hiszem sok mindent mondanom sem kell, magáért beszél az egész (zárójelben megjegyzek valamit, lehet, hogy lesz olyan lehetőségem és szerencsém, hogy idén újra kijutok egy hosszú hétvégére, de elkiabálni még nem szeretnék semmit sem...). A másik jelentősebb dolog a Berlinben töltött 4 nap volt, hihetetlen az a város! Tamara mellett pedig egy percig sem unatkoztam, máig bennem él minden egyes pillanat, amit ott megéltünk. Felejthetetlen marad! Ha harmadikként valamit meg kell említenem, az az Audi Kupa lenne. Egy olyan nagy volumenű meccsen, olyan csapatokat látni és olyan hangulatnak a részese lenni elképesztő volt. Azt hiszem ezt nem nagyon tudom überelni majd, ráadásul tesómmal lehettem, aki szintén nagy foci rajongó. És akkor még meg sem említettem Hamburgot, Brémát, a Königsee-t és a neuschwansteini kastélyt. Amikor kimentem, feleennyi dolog nem volt tervben, örültem volna, ha unokatesómhoz, Lillához feljutok Brémába - szóval mondhatni túlteljesítettem. Büszke vagyok magamra, mert mindezt önerőből valósítottam meg. Először pénzgyűjtés, majd szervezés kérdése volt minden. Örülök, hogy ennyi klassz dolgot alkalmam volt látni és kipróbálni. Buliztam is, igen. De aki azt hinné, hogy csak azért mentem, az téved. Csak valahol az embernek ki kellett engednie a fáradtgőzt. Megjártam München, Berlin és Hamburg legjobb helyeit - kell ennél több?
Amit tanultam és nyertem az egy évvel: a német nyelvtudás (nem azt akarom mondani, hogy profi vagyok), bár lenne még mit tanulnom, de azt hiszem most jelenthetem ki azt, hogy nekem ez elég és meg is vagyok vele elégedve. Önállóbb lettem, régen "nyuszi" voltam, de ezt mindenki tudja, aki jól ismer. És ami még fontos, pozitívabban látok mindent. Majdnem hogy nem ismerem a lehetetlent. Mert kint megtanultam, hogy lehetetlen nincs, maximum tehetetlen. Mindent elérhetsz, csak akarnod kell. És ez az a dolog egyben, ami nem hiányzott itthon sem. Amikor kintről beszéltem az itthoniakkal, mindig csak az volt, hogy össze-vissza panaszkodott mindenki, ez rossz, az rossz, minden a régi, itt aztán sosem történik semmi - ez lehet, hogy így is van, csak egy idő után már én éreztem kényelmetlenül magam, hogy rázúdítom mindenkire a jó élményt, én pedig cserébe nem kapok itthonról ilyeneket. Most nem irigynek kell lenni, ez alatt nem azt értem. Hiszen ez a lehetőség mindenki előtt ott van, de legalábbis ott volt. Élni kell vele, menni, tanulni és világot látni, embereket megismerni. Higgyetek nekem, hogy az au pairkedésnél erre jobb lehetőséged nincs! Ja, de van. Ha milliomos vagy. És akkor még dolgoznod sem kell... :)
Hogy itthon mi változott és mi vár rám!? - ezt még nem tudom. Én maradtam a régi és még ennek az évnek köszönhetően is mindig tudom, hogy honnan jöttem. És nincs az, hogy én nem szeretem Magyarországot, sőt - mondhatni kint szerettem meg és jöttem rá, hogy mennyi minden hiányzik, hiányzott és hiányozna. Egyszerűen eltöltöttem ott egy évet és jó pár dolgot máshogy látok már. Még valami; amikor kimentem, mindenki azt mondta (akik külföldön éltek vagy élnek egy kis időre), hogy majd az összes barátom elveszítem, senki nem fog rám várni. Azt mondtam, hogy ez hülyeség. Nem hülyeség, a fele minimum igaz! Igen, várnak sokan - ez rettentő jól esik, mindig mellettem voltak még az interneten keresztül is. De tény, hogy veszítesz is. És csalódsz. És nem érdeklődnek, feléd sem szagolnak, még ha csak negyedévente is, de nem képesek írni, hogy mi van veled...Ebbe unsz bele egy idő után, hogy állandóan te keresel és te kérdezel. Te vagy az, aki érdeklődsz. Egyszerűen megunod és többé nem érdekel már. Holott itthon mi újság lenne?! Mármint vannak hírek persze ott is, de az érdektelenséget sajnos kint nagyon megtapasztaltam. Megfordult a fejemben, hogy elfelejtettek, hogy időszakos barátságok voltak csak, hogy irigyek...gondolkodtam sokat rajta, máig rosszul is esik, biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Akik otthon úgymond "elvesztek", helyettük találtam újakat. És biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy nekem onnon most haza kellett jönnöm, nem fognak megszakadni a "német" barátságok sem!
Engem egyelőre még nem enged el Németország, hülyén hangzik de "magához láncol". Még nem találom a helyem. Minden gondolatom akkörül forog, hogy most mit csinálnék kint, kikkel találkoznék, minden mehetne a régi kerékvágásban. Még nem tudom megszokni az itthonlétet. Nagyon jó itthon. A barátaim meglepetéssel vártak, amikor itthon benyitottam a szobámba, borzasztóan jó érzés volt, hogy majdnem mindenki itt lehet, aki számít és csak rám vártak!! Annyira imádom őket!! Csak a másik felem valahogy még arra nyugatabbra húz...de, majd meggyógyulok ám. Csak olyan nehéz mindent ilyen könnyen elengedni. Próbálja meg valaki, hogy egy ilyen évet csak így maga mögött hagy és hipp-hopp, egyik napról a másikra elfelejt. Ez képtelenség. Pillanatok, mozzanatok, szituációk jutnak eszembe mindenről. Majd az idő talán mindent megold, és az, hogy nagy szervezkedésben vagyok már a jövő évem miatt.
Most pedig végszó; búcsúzom. Még a blogírás is hiányozni fog...(bár nem sokáig, Vivi Amerikában című blogot is beizzítottam már...) Lehet, hogy még jelentkezem a későbbiekben pár "hiányzik Németország" című bejegyzéssel és videóval biztosan. Még egyszer nagyon szeretném megköszönni mindazoknak, akik olvasták irományaimat és figyelemmel kísérték az egy évemet - sok puszi és ölelés érte! Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! Sok embert így, a blogon és emaileken keresztül ismertem meg, máig is sok üzenetet kapok, sokan kérnek tőlem segítséget. Na igen, most rajtuk a sor! :) Idézeteket, biztató és bátorító sorokat, okosításokat nem intéznék most itt senkihez. Annyit szeretnék még mondani, hogy ha valaki megkérdezi megéri vagy megérte-e, annak annyit felelnék, hogy igen, megérte! Életem legjobb döntése volt, hogy kimentem. De, mégis jön egy idézet, azt hiszem ez eléggé jellemző lett rám ezalatt az egy év alatt...

“Általában az az ember jut a legmesszebb, aki hajlandó merni és csinálni. Egy óvatos hajó soha nem jut messze a parttól.” (Dale Carnegie)

SZIASZTOK!



BRÉMA és HAMBURG

El sem hiszitek mennyi mindent tudnék írni megint. Legszívesebben mindenkinek - persze csak annak, akit érdekel - egyesével mesélném el ezt a négy napot. Így is fognak kimaradni részek, de megfogadtam, hogy most aprólékos leszek. Előre szeretném kérni, hogy ne haragudjatok, de néha kicsit szabatosan fogok fogalmazni, de egyszerűen a látottakat és átélt dolgokat máshogy nem lehet leírni. Fantasztikus 3 napot töltöttem az unokatesómnál, Lillánál Brémában, majd ugyanazon a héten csütörtökön elutaztunk Hamburgba és pénteken érkeztem meg Magyarországra. Elmondhatom, hogy ezzel a pár nappal aztán tényleg feltettem a pontot arra a bizonyos i betűre. Felejthetetlen volt és marad is, sosem lehetek majd elég hálás neki. Még egyszer szeretném megköszönni a vendéglátást, az idegenvezetést és azt, hogy ennyi minden új dolgot alkalmam nyílt kipróbálni. Köszönöm Lilla!!!

Na és akkor most jöjjön a beszámoló, amit ott hagytam abba, hogy felültem a brémai vonatra vasárnap késő délután...
Az út elég gyorsan eltelt, a fáradtságtól viszont alig láttam már. 5 óra vonatozás után megérkeztem Hannoverbe, majd fél órás várakozás után még egy órás út állt előttem. Nem volt semmi probléma, mindent elsőre megtaláltam, na de nehogy már éppen a hannoveri pályaudvaron keveredjek el a berlini után... :) Lilla már a brémai pályaudvaron várt rám, este 3/4 11-kor érkeztem. Gyorsan hazamentünk, lepakoltam, megmutatta a lakását, majd elkezdtünk beszélgetni...az idő nagyon gyorsan elment ismét, 2 óra körül feküdhettünk le.
Hétfőn délután fél 1-kor keltem, bolt, reggeli, kis délutáni szieszta, majd este Mona-hoz voltunk hivatalosak. Ő az a dél-koreai lány, akivel Lilla június elején Münchenben volt (együtt mentünk el sushizni), így őt ismertem már. Útközben beugrottunk egy boltba hozzávalókért, ugyanis az esti menüt ketten készítettük el Mona lakásán - paprikáscsirke, nokedli és tejfölös uborkasaláta. A csaj nem volt még otthon, olyan 7 körül érkezett haza Drezdából, vele együtt jött még négy srác is (három német és egy francia). A vacsi fél 8 körül kész is lett, az egyik német srác segített, de olyan nagy méretű nokdeliket szaggatott, hogy azt bárki megirigyelte volna... :) Nekiálltunk a kajának, mindenki kétszer szedett és agyba-főbe dicsérték Lillát, hogy milyen finomat főzött (bevallom, a nagy részét ő csinálta). Az este további részében beszélgettünk, iszogattunk és az egyik srác elkezdett gitározni, egy másik pedig mellé énekelni. Olyan jó kis hangulat kerekedett.
Éjfél körül mindenki elkezdett szállingózni hazafelé, 1 órára haza is értünk mi is.
Kedden reggel Lilla isteni áfonyás palacsintát csinált nekem, juharszirupot csöpögtettünk rá. Rég nem ettem olyan finomat! El is határoztam, hogy itthon majd apáéknak is fogok csinálni.
Hozzá kell tennem, hogy ez már majdnem ebéd is volt, mivel minden nap dél körül keltünk fel. Aztán neki picit be kellett ugrania a munkahelyére, egy órácskára egyedül maradtam, majd a nap további részében bejártuk a várost. Sikerült minden fontosabb dolgot megnéznem, tetszett, hogy olyan sok a régies, "barna" épület - valahogy különleges hangulatot teremtett az egész városkának. Megtaláltuk a brémai muzsikusok szobrocskát is, elvileg bazinagy mákom lesz, mivel megszorongattam a csacsi lábát és az a hír járja, hogy ez szerencsét hoz.


Este beültünk egy francia étterembe és hallevest ettünk. Ez volt életem első hallevese, nagyon finom volt. Volt benne mindenféle tengeri kütyü (garnéla, lazac, stb..), a színe pedig olyan volt, mint itthona  húslevesnek. Utána - bár szélben és esőben -, de sétáltunk még egyet a Weser folyó partján. Nekem viszont még így is nagyon tetszett az egész. Otthon éjjel megnéztünk egy filmet, majd éjjel 3 körül lefeküdtünk aludni. Szerdán is nagyon későn keltem (úgy emlékszem), ettünk, lazultunk még picit otthon, majd kimentünk villamossal az Universum-ba. Ezt a helyet az itthoni Csodák palotájához tudnám hasonlítani. Mindent ki lehet próbálni, voltak tükrök, különböző kicsiknek és nagyoknak való "játékszerek", rettenetesen jól éreztük magunkat és körülbelül úgy örültünk mindennek, mint a gyerekek. Az egész délutános mókázás után beültünk egy ázsiai étterembe, curry-s kókusztejes csirkemellett ettünk rizzsel. Este gyors elkészülés otthon, 9-kor pedig már egy beülős helyen ültünk és örültünk a happy hour akciónak, ennek örömére mindketten ittunk 2-2 koktélt. Jó egy órát eltöltöttünk ott, majd átmentünk egy másik helyre - ott is alaposan kihasználva a happy hour akciókat. Az úgynevezett Bermuda-háromszögben voltunk (Bréménak a kisebb szórakozónegyede lehet). Később átültünk egy harmadik helyre, de ott csak egy sört ittunk. Tervben volt buli is, de valahogy 1 óra körül "felmondtam a szolgálatot", fájtak a szemeim és nagyon fáradt lettem. Szegény Lilla még pörgött és ment volna, de végül hazamentünk. Én egyből ágyba dőltem, másnap reggel pedig 7-kor keltem, mivel utaztunk Hamburgba. Brémáról így összességében annyit mondanék, hogy egy aranyos, hangulatos kisváros. Szinte minden van, amire az embernek szüksége lehet. Nagyon tetszett, bár hosszabb távra nem hiszem, hogy lakóhelyemként választanám - nekem túl pici (szeretem a nyüzsgést) :)
No és akkor csütörtökön reggel útra keltünk, egy jó órás vonatozás után pedig megérkeztünk Hamburgba.  Hullák voltunk, de gyorsan megkerestük a szállást, majd vissza indultunk a városháza elé, hogy részt vegyünk egy 3 órás idegenvezetésen. A szállásunkról annyit, hogy Hamburg piroslámpás negyedének, a St. Pauli negyednek a kellős közepén volt, a Reeperbahnon. Két percre az éjszakai élettől, szintén két percre az S-Bahn megállótól (de erről majd később...). Az idegenvezetésre először azt hinné az ember, hogy átverés. Sehol (?) nem csinálnak ilyet, hogy tök ingyen és bérmentve végigvezetnek a városon. Hát kérem szépen, igenis csinálnak! :) Csatlakoztunk a kis csoporthoz, közben vettünk útravalót a Starbucksban. Az idegenvezetést egy nagyon kedves, londoni csaj vezette. Angolul ment az egész, de azt hiszem a lényegét mindennek értettem - az eső, szél és zaj ellenére is. Minden fontosabb dolgot sikerült megnézni, lejártuk a fél várost szerintem. Közben beiktattunk egy fél órás szünetet is. A túra végén a Hafen City-ben végeztünk (ez volt a kikötő), majd szétszéledtünk. Az ingyenes túra ellenére is mindenki adott pénzt az idegenvezetőnek, ez így illik. Amúgy szerintem sokkal jobb ez a szisztéma, az ember általában "szívesebben" fizet, ha nem kényszerből kell. Lillával még nekivágtunk a kikötőnek, tüzetesebben levizitáltuk az egészet, majd beültünk egy olasz étterembe kajálni. Túránkat az egyik templomnál folytattuk, amelynek lifttel fel lehetett menni a tornyába, majd onnan gyönyörködni a városban.
Később séta, gyalogos városnézés, felkutattunk egy irodaházat, amelynek nagyon fura liftje volt. Ugyanis a lift sohasem áll meg és nincs ajtaja. Te csak be-és kiugrasz, mész le és fel. Nagyon komoly volt, elszórakoztunk ott egy kicsit :) Vettünk eledelt, majd visszamentünk a szállásunkra és elfoglaltuk a szobánkat. A szoba sokkal jobb volt, mint anno a berlini (az áruk pedig egyezett). Volt külön fürdőszobánk, tisztaság volt, nem kellett japán emberkékkel megosztani semmit sem - azt is mondhatom, hogy annyi pénzért és olyan helyen valósággal luxus volt. Roppant módon meg voltunk elégedve. Hamburg elképesztő város! Egyszerűen szavakkal kifejezni nem tudom, mennyire megfogott ez a hely is. Igaz, hogy esős időnk volt, de még ez sem szegte kedvem. Egy kedves ismerősöm már említette, hogy sokkal jobb városnak tartja, mint például Münchent, de úgy voltam vele, hogy úgyis a saját szememmel kell látnom. Nem mondanám, hogy jobb, mint München, inkább másabb. Összehasonlítani sem tudom Berlinnel és Münchennel, azoknak is megvan a maga varázsa, valamint Hamburgnak is. Hamburg nyüzsög és él! A hatalmas kikötő - számomra hihetetlen, hogy egy folyón (Elba) hogy lehetett ekkora méretű kikötőt kialakítani. Lélegzetelállító volt. Az egész várost - bár még nem voltam, csak képen alapján -, de Amszterdamhoz tudnám hasonlítani. A házak "úsznak" a vízben, hidak vannak mindenhol. A Hafen City kikötőjében, a folyó mellett pedig végig új-modern lakóházak vannak építve, full üvegesek, magasak és gyönyörűek. Egyszerűen ezt is látni kell! Engem Hamburg is nagyon megfogott. No és ha még azt is hozzáteszem, hogy feleannyira sem drága, mint München... :)




Aztán következett az este és az éjszaka. Szállásunkon kicsit megpihentünk, fürödtünk, készülődtünk, majd belevetettük magunkat a Reeperbahn forgatagába. Gyerekek, én olyan dolgokat, jeleneteket, embereket, helyeket, boltokat, mindenséget még a világon nem láttam, mint ami ott zajlik és történik. Minden, ami szem-szájnak ingere. Az ember ott mindent megkap, de szó szerint mindent. Még egyszer kérlek titeket, hogy ne haragudjatok, de most kicsit szabadabban fogok fogalmazni...St. Pauliban nagy hagyománya van a szórakoztatóiparnak. A hamburgi kikötőben várakozó tengerészek közül sok töltötte szabadidejét a helyi örömlányok társaságában. Mindmáig itt található Hamburg vöröslámpás negyede. Sok a táncos hely olyan feliratokkal, hogy "szexi lányok négy emeleten keresztül" (el tudom képzelni), sok helyre táncoslányokat keresnek - minket is leszólított egy "bedobó" emberke, hogy nincs e kedvünk bemenni. Szerintem néztek volna drága szüleim, ha felhívom őket aznap este, hogy bocsi nem jövök, találtam munkát haha - ezzel viccelődtünk. A kirakatokról meg már nem is beszélek, amiket ott árulni és eladni bírnak, az valami elképesztő. Mindenféle kellék mindenhez (akinek van kedve, az úgyis rákeres interneten), erotikus bár kaszinót, kaszinó erotikus bárt követett. Közben olyan fazonok voltak az utcán különböző hajszínekkel, hogy nem hittem a szememnek. Aztán volt olyan hely is, ahova 18 éven aluliaknak erősen ajánlott nem bemenni, piros függöny elhúzva, kirakatban mindenféle képek...uhh...Aztán volt olyanra is példa, hogy egy másik emberke előszeretettel tessékelt be minket egy olyan helyre, ahol fiatalemberek táncolnak kis bőrnadrágokban, nincs e kedvünk megnézni?! Köszönjük, nincs. Még majdnem be is szólt, hogy ez pedig Hamburgban kihagyhatatlan haha :) Nos, esténket a St. Pauli Herzblut nevű helyen indítottuk, kértünk egy-egy koktélt. És ha már Hamburgban voltunk (bár nem vagyok biztos benne, hogy a hamburger tényleg onnan származik e...!?), de kértünk egy hatalmas hamburgert is, Lilla marhahússal, én pipicicivel. Én olyan finom hamburgert még az életben nem ettem. Az adag is nagy volt, megpakolták mindennel, mellé egy kis sültkrumpli, aztán nyamm. A kiszolgálás is nagyon kedves volt, majd beindult az élet. A Dj elkezdett zenélni, fények kicsit elhalványultak, néhányan elkezdtek táncolni már. Figyelmesek lettünk a bárpult fölött húzódó csőre, ami tele volt aggatva különböző méretű és színű melltartóval. De úgy képzeljétek el, hogy rengeteg volt. A következő körben odajött a pincér, mi pedig vettük a bátorságot és megkérdeztük, hogy ugyan hogy kerülnek azok oda. Elmagyarázta, hogy havonta egyszer van olyan buli, amikor a Dj elkiáltja magát, hogy az első öt lány, aki feláll a bárpultra táncolni és leveszi a melltartóját, az kap egy üveg ingyen italt. És ennyi olyan ember van, aki tényleg képes erre. Hát én majdnem lementem hídba...ááááá mondom ilyen nincs! :D Elfogyasztottuk ételünket, koktélunkat, majd odaperdültünk a táncparkettre - eleinte nagyon furán éreztem magam, majdnem ketten táncoltunk csak. De aztán jött a nép, beindult a buli. Lötyögtünk ott egy kicsit, fizettünk, majd fél 1 körül a "nagy szabadság" (Große Freiheit) utcája felé vettük az irányt.


Ez az az utca, ahol egymást érik a szórakozóhelyek. Nem fogjátok elhinni, de az emberek kint állnak az utcán, mész feléjük és tessékelnek be a helyekre, közben nyomnak a kezedbe egy ingyen ital "utalványt" is. Ja azt hozzá kell tennem, hogy egyik helyre sem volt beugró, pedig voltunk egy páron. Ide jóformán a személyi igazolvány a belépő, mert azt viszont minden áldott helyen elkérik. Megint nem akartam hinni a szememnek. Már csak azért sem, mivel csütörtök éjjel volt. Létezik ilyen? Az utcák telítve, rengeteg ember mindenhol. Egy szimpla csütörtökön. Máshol szombaton nem látok annyi embert, mint amennyit ott akkor láttam. A szórakozóhelyek nem a legigényesebb helyek közé tartoztak - nem is vártam mást -, de bőven megfelelt ez is. Sőt, nagyon jót buliztunk több helyen is. Egyszóval fantasztikus volt az egész!! Reggel fél 5-kor úgy döntöttünk, hogy elég lesz, 2 perc alatt gyalog ugye vissza is értünk a hostelbe. Sokáig nem élvezhettük a hely vendégszeretetét, reggel 7 órakor megcsörrent egy ébresztőóra, ami le volt ragasztva egy kis asztalra. Először azt hittem, hogy kelni kell már, fürdeni, összepakolni és menni. Aztán Lillával rájöttünk, hogy valami elvetemült bekapcsolva hagyta az órát és automatikusan ébresztett 7-kor. Ja, és mivel oda volt ragasztva, még csak falhoz vágni sem lehetett... :) Mindegy, visszafeküdtünk még 9-ig. Én keltem elsőnek, fürdés, pakolás. Fél 10 körül néger nő kopogtat az ajtón, "jó reggelt, felkelni"-t kiabálva - na remek :)
Ráncba szedtük magunkat, majd kicsekkoltunk a portánál. Leültünk az előtérbe, interneteztünk még picit, elmentünk reggelit venni a közeli pékségbe. Utána kis várakozás még, aztán útra keltünk. S-Bahnnal mentünk, Lilla kiszállt a Hauptbahnhofnál, elköszöntünk, én pedig egyenesen a reptér felé vettem az irányt. A hamburgi reptér katasztrófa - vagy csak nekem tűnt úgy?! Nem tudom. A müncheni és berlini után mindenesetre az volt. Leadtam a bőröndöm, majd megindultam az ellenőrző kapuk felé. Háromszor csipogott be a válltáskám, mire rájöttem, hogy egy mini hajspray is el van rejtve valahol, már álltak a cuccaim a biztonsági manuszkám asztalán - a plüss fülestől elkezdve a sminkcuccokig minden volt ott, kicsit sem éreztem hülyén magam :)...
Aztán a probléma megoldódott, a terminálban bő másfél órát vártam még - a gép természetesen késéssel indult -, de elmondhatom, hogy az eddigi három közül ez volt a legjobb és legstresszmentesebb repülésem. Még élveztem is és nem minden pillanatban arra gondoltam, hogy ugyan mikor landolunk már. Szép időnk volt, felhők felett sütött a nap, minden rendben volt. Pontban 16.00 órakor landoltam a bécsi repülőtéren, apa és Laura már vártak rám...
Ennek most itt a vége. Én viszont jövök még egy "utolsó" bejegyzéssel, valószínűleg még a hét folyamán.
A képeket igyekszem feltölteni.

Puszi,
Vivi

2011. augusztus 9., kedd

Viszlát München...


...még visszatérek! - csak ezt nem szerettem volna a címhez írni, valamint ennyire előre szaladni az időben sem... ;) Nagy búcsúzkodást most nem rendezek, arra lesz egy külön bejegyzés (már összeszedtem gondolataimat), hamarosan közzéteszem. Írnék inkább az utolsó hetemről.
Még a megszokottnál is kevesebbet dolgoztam - édes élet, ugye eddig sem kellett megszakadnom, de ez a hét maga volt a paradicsom. A fiúk - már Felix is - reggel 8-tól délután 5-ig a suliban voltak, napköziben, ahol különböző programokat szerveztek nekik (kirándulás a tóhoz, fürdés, München Tierpark és BMW Welt, stb...). Szóval ami más au pair-nek rémálom - gondolok itt arra, hogy ha szünet van, akkor mindenki reggeltől estig dolgozik és a gyerekkel van - az nekem most teljesen más volt. A jövő hetet is így nyomják még, immár nélkülem, aztán a fiúk elutaznak a nagyszülőkhöz 1-1 hétre.
Anyuka minden reggel elvitte kocsival a gyerekeket a suliba, így nekem csak a reggelit kellett előkészítenem. Hétfőn délelőtt elugrottam a bankba és leadtam a kártyám, a rajta lévő pénzt pedig megkaptam még. Furcsa volt onnan utoljára kijönni, ahova mindig jártam a megélhetésem céljából hehe :) Na ez nagyon rossz lesz otthon, hozzászokni (remélem csak kis időre), hogy megint eltartanak. Az egy év alatt megszoktam, hogy megdolgozom a pénzért és senkitől nem kell és kellett kérnem. Mindent meg tudtam venni, amit szerettem volna és minden hely, ahova eljutottam a saját pénzemből tudtam megvalósítani. Őrület, ennek otthon most egy kis időre vége...Nem szeretek már szüleimen élősködni, de most egy kicsit kénytelen leszek... :) Bank után át kellett mennem a tanácsra (de hülye egy szó, a német nem így hívja, hanem Gemeinde = közösség) és ki kellett jelentkeznem, hogy vasárnaptól nem itteni lakos vagyok. Ez is letudva. A nap további részében pakolásztam és szortíroztam már. 5 előtt elmentem a fiúk elé - Kati kért meg rá -, de Felix nem vette valami jó néven. A nap hátralévő részében azt hallgattuk itthon, hogy miért nem szabadott nekik egyedül hazajönni...Mindegy. Robin és Uwe elmentek Feldafingba egy kis biciklitúrára, Felix pedig a szomszédban játszott a Petikével.
Keddre München volt tervben - utoljára egyedül. Ugye a csajok többet dolgoznak, így sajnos senki sem tudott velem tartani. Starnbergben kezdtem a napot a reggelimmel és egy kakaóval, amit a tó mellett majszoltam el. Tetszett, hogy még egy árva lélek sem volt (ugye reggel 9-kor...), majd a következő S-bahnnal irány a város! Marienplatzon, majd a Karlsplatzon folytattam utam, betértem ide-oda, nézelődtem. Rengeteg ember volt már délelőtt 10 körül mindenhol. Beleszaladtam valami "virágos" felvonulásba is - traktorok, fű, fa, bokor, lovak meg minden ami kell. Délig el is ütöttem bent az időt, majd az Englischer Gartenbe szerettem volna kimenni. Leszálltam az egyetemnél, majd a "kert" elejétől meg is kezdtem sétám egy Magnummal a kezemben. Most először sikerült az, hogy tényleg lejártam majdnem az egészet - mármint ezt a fontosabb pontokra értem, pl. a kis emlékmű a dombon, tó, kínai torony stb. -, rendesen el is fáradtam a végére és mire kijutottam a parkból, már a Münchner Freiheit-nél találtam magam, szóval sétáltam két U-bahn megállónyi távot. De végülis ez nem is olyan sok. Vettem egy gyümölcssalátát, majd S-bahnra pattantam és már jöttem is haza. Uwe fél 5-kor itthon volt már - előbb, mint a fiúk - majd 5 körül ők is befutottak. A kisebbik totál kész volt, egész nap a tónál voltak és fürödtek. Iszonyatosan fáradtnak nézett ki, örültem, hogy nem nekem kell ilyen nyűgösen és hisztisen foglalkozni vele. El is vonult valahova apukával, addig mi Robinnal nekiestünk a legó készletnek, hogy szétválogassuk szín szerint, mert minden a feje tetején állt. Annyira elszaladt az idő az egésszel, hogy mire végeztünk már vacsoraidő volt. Olyan történt vacsinál, mint még soha - na, nagy dolgora ne gondoljatok - csak annyi volt, hogy főtt ételt ettünk. Itt tartózkodásom alatt szeptember óta először főtt kaja volt az asztalon! Azt is én csináltam és nagy tudomány nem kellett hozzá - a menü krumplipüré volt kis virslikkel (Bratwurst).
Szerda délben (délelőtt tettem-vettem) fogtam magam és egy szál strandtáskával - totál mint aki nagy pancsolásra készül - átmentem Starnbergbe - oda is utoljára, egyedül. Végigsétáltam a tó mellett, majd leheveredtem egy betonos részre - általában mindenki ott sütkérezik és ücsörög. Vittem vitaminbombát (gyümölcsöket) és zenét hallgatam, mint a "nagyok" haha, ja és napoztam. Szemtelen hattyúk ezerszer megzavartak, mindig a kajám akarták és kidugták a csőrüket közvetlenül elém. Szerintem ha tudtak volna, akkor tuti kimásznak a vízből. Sík ideg lettem tőlük, nem szeretem őket és még csak a hessegetésre sem tűntek el. Grrr! 1 órát töltöttem a parton, mivel nagyon hamar elfelhősödött minden. Utána csellengtem még kicsit a városban, majd felkutattam a környék legjobb fagyizóját. Ettem már ott Katjával (előző au pair), anyukával és Robinnal is fagyit, valamint akárhol eszek Münchenben, csak azt tudom mondani, hogy ez a legjobb, itt Starnbergben. Na de nem alap fagyit vettem ám, hanem "spagettiset" haha...itt a kép, így nézett ki az enyém, kissé elfolyva már:



Valamint itt egy internetes kép, eredetiben így néz ki a dolog és én mondom nektek, ennél jobb cucc a világon nincs!



Kóstoljátok meg mindenképpen, ha alkalmatok lesz rá, mennyei és isteni!
Tejszínhab, eperöntet, vaníliafagyi, fehércsoki, koktélcseresznye, eper és ostya. Ja, akkora adagot adnak, hogy a napi háromszoros étkezésem takarná szerintem...Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok nagy fagyis, szóval telt el úgy nyár, hogy még csak fagyi közelében sem voltam. De itt valahogy nagyobb az adag, otthon kapsz egy gombócot és oké, jó étvágyat! De az tényleg az a gombóc gombóc. Itt viszont alaposan megpakolják. Én pedig alaposan rákaptam, nincs is olyan, hogy találkozunk a többiekkel és ne együnk fagyit... :) Ez is hiányozni fog!
2 körül már indultam is haza. Itthon is hasznosan elütöttem az időt, először vasaltam, majd csináltam egy kis hazait, pontosabban lecsót. Úristen de rég ettem. Körülbelül még akkor, amikor ősszel a nyelvsuliba nemzetközi reggelit rendeztünk és mindenkinek vinnie kellett valami hazait. Na az volt életem első lecsója, a szerdai pedig a második. Rettentő jól sikerült, be is faltam mindet... :)
Utána - gondolhatjátok, hogy borzasztó nagy kedvvel -, de nekiálltam bepakolni legalább az egyik bőröndöm (a nagyobbikat),amit Tündi fog majd hazavinni autóval. Hát, nem tudom elképzelni, hogy vinnék mindent haza, ha ő éppen nem itt lakna?!...Komolyan mondom, még így is alig fértem el. Nem értem mit műveltem itt az egy év alatt, hogy ennyi holmim lett. Pedig már hazament két forduló és tesóm is szállított haza ezt-azt. Kati elhozta 5-kor a gyerekeket, de ugyanazzal a lendülettel útra is keltek, Starnbergbe mentek fogorvoshoz mindhárman. Szóval 6-ig egyedül voltam, aztán hazaértek és wii-zhettek. Akkor már itthon volt apuka is, természetes, hogy ha a szülők itt vannak akkor bezzeg szabad haha. Tudom, hogy már sokadjára írom le ezt, de kiakasztó bír ám lenni. Vacsinál bírtam, szülők elkezdték faggatni és kérdezgetni Felixet, hogy milyen a sulis napközi és kikkel játszik, mit csinál egész nap...Szeptembertől minden nap 5-ig ott lesz mindkét srác, szóval jó, ha már most szokja a rendszert. Vannak elsősök is, akik valószínű osztálytársai lesznek. De a kérdésre, hogy kikkel játszik jött a válasz: senkivel. Egyedül játszik, vagyis a kisautókkal és a traktorokkal, mert szerinte mindenki hülye és "voll idiot". Hát mondom gratulálok fiam, így nagyon fogod élvezni a sulit. Most komolyan kérdezem, ti láttatok már vagy ismertek ilyen neveletlen és rosszindulatú gyereket?! A szülők is csak néztek, meg voltak lepődve, apuka mintha kicsit próbálta volna leteremteni, hogy talán "te vagy az idióta, fiam" és hogy nem kellene mindenkit elsőre lehülyézni, mert így nagyon nem fogja élvezni a dolgot...Vágtam pár furcsa arcot, ők elröhögnek rajta, de hogy egy 6 éves gyerek ilyen legyen, ez számomra felfoghatatlan. Egy, csak egyetlenegy hétre adnák át nekem a két fiút, lehet, hogy a hajamat tépném, sőt valószínű, hogy ki is hullana az összes, de azt hiszem meg bírnám őket nevelni. És a szülők meg ilyeneket elnéznek neki, nemhogy szólnának neki, hogy ilyeneket ne mondjon...nem. Mosolyognak vele egyet. Atyaisten, megint azt hittem nyomban felkelek az asztaltól. Ááááá!!!
Csütörtökön akkora, de akkora hatalmas kedvvel mentem takarítani, hogy azt ti el sem hiszitek - tudniillik az utolsó alkalom volt a csütörtöki családomnál. Igyekeztem mindent extra szépen csinálni - bevallom volt olyan is, amikor csak "végigszaladtam" mindenen, jó kedvem is volt. Takarítás közben nagyon sokat tud ám agyalni az ember. Tudjátok mire gondoltam végig?! Hogy bár nem a szívem csücske ez a munka, hiányozni fog. Mert annyi bevételem volt még belőle, hogy ha ezek a mellékállások nem lettek volna, akkor ennyi mindent biztos nem tudtam volna megvalósítani (Berlin, Königsee, Neuschwanstein, Bréma, Hamburg, a sok buli és a többi...) És ha azt nézem, nem is űztem az ipart régóta, csak április óta. Büszke vagyok magamra na, és komolyan még ez is hiányozni fog. Regina meg is ölelt a végén, sok szerencsét kívánt mindenhez és megköszönte a munkám. Kaptam 10 euró bónuszt is, annyira aranyosak. Ja, ugye a borszobát is ki kellett takarítani (tudjátok ennél a családnál van egy szoba, ahol csak bort, pezsgőt és különböző jókedv-csináló lötyiket tartanak, hihetetlen) és múlt héten nem kellett, mivel Regina mondta, hogy éppen polcokat szerelnek egész nap, mondom oké. Na csütörtökön kellett, benyitok a szobába, alig hittem a szememnek...plafonig érő polcok voltak egymás mellett, nagyon szépen összerendezve. Olyan volt, mint egy ital-lerakat. Így most biztosan nem tudjátok elképzelni, kár hogy nem volt nálam gép, akkor meg tudtam volna örökíteni, de ez nem semmi...Egy háznál, egy családi háznál borszoba...Gyerekek, nem fogjátok elhinni, de kíváncsiságból megszámoltam a polcokat (mondjuk nagy tudomány nem kellett hozzá) és 66 polc volt, mindegyiken 10 üveg valami, többsége bor. Huhúúú! Talán a pasi borász? Vagy fogalmam sincs kinek tartanak ennyi piát...Hát mondom ilyen nincs :D Jajj és még valamit nem meséltem el, ez is a takarítónői pályafutásunknak köszönhető, hogy ilyenekben van részünk, de ez az eset most Szimivel esett meg. Nos ő is jár két családhoz, és az egyikhez nem rég ment első alkalommal. Nagyban takarít, semmi gond, annyira nem is vészes a szituáció, amíg oda nem ért a wc-hez...takarít, takarít...és nem fogjátok elhinni mi esett ki a wc pereme alól?! Egy darab sült hús!...Ááááá! Ja, sluszpoén, hogy egy 20 éves fia van csak az ottaniaknak, aki már nem lakik otthon - ergo ki tette a sült húst a wc pereme alá? Látjátok, ennyire nem normálisak...komolyan mondom, máig sem térek napirendre a dolog fölött :D...
Pénteken tényleg utoljára takarítottam Angelikáéknál - ismét örömmel. Csak 11-ig voltam, hamar leintéztem a dolgot, apuka és anyuka is megölelt, sok sikert kívántak és azt mondták, hogy nagyon örülnek, hogy megismerhettek egy ilyen kedves embert...uhh annyira édesek voltak, 25 euró bónusszal jutalmazták a munkám és megköszönték a segítségem. Furcsa volt eljönni tőlük is, nagyon sok mindent köszönhetek nekik. Délután elég nagy munkában voltam - utolsó adag vasalás, második bőröndöm bepakolása, fürdőszobám kitakarítása. A gyerekek és a szülők szinte egy időben értek haza, majd 10 percnyi otthonlét után elmentek grillezni az utca végében lakó családhoz (múltkor náluk babysittingeltem). Gyorsban elkészültem, majd mentem Münchenbe - Zsuzskával és Szimivel találkoztam.



Nagy tervek nem voltak, beültünk koktélozni a 35 millimeterbe - a swimming pool nevezetű ital megint csak jól csúszott mindegyikőnknek, rettenetesen finom.
Nagyon jól elbeszélgettünk, elég sokan voltak és kellemes muzsika társult mindehhez. Utána jött a már-már elengedhetetlen éjjeli mekizés haha :) Fél 1-kor már otthon is voltam. Sajnos nagyon sokat nem tudtam aludni, az utolsó szombatomon időben be szerettem/szerettünk volna menni a városba. Ismét Zsuzskával és Szimivel, valamint Renivel találkoztam. Rencivel kimentünk az Olympiaparkba (egyik kedvenc hely), valamiféle fesztivál lehetett, mert nagyon sok ringlis volt, kirakodás, vásár, étel-ital mindenhol. A tavon pedig vízisí.



Beszabadultunk a szuvenírboltba, Reni vett egy-két apróságot, majd visszamentünk a városba a másik két csaj elé. Négyen nekivágtunk az Allianz Arena-nak (mert ugye anélkül nem megyek haza, hogy ne lássam "utoljára") - el is jutottunk a Fan Shop-ig, körbenéztünk még egyszer majd ismét irány a város. Hauptbahnhof - Tamara és Kitti érkezése!! Juhúúú, örültünk ám a fejünknek nagyon. Olyan jó volt látni őket! Kitt picit előbb érkezett, délelőtt kint volt Dachauban, Tamara pedig egyenesen Magyarországról jött, újabb 3 hónapot au pairkedni. Ölelkezés, puszi-puszi, Tamarának születésnapi ajándékok átadása, kis sörözgetés, majd Karlsplatzon szökőkűtba rohangálás, odasülés a térre (már majdnem hogy kánikula volt...), búcsú.


Többiek hazamentek elkészülni az esti búcsú - üdvözlő és - születésnapi bulira, Kitti felment Orsival a Frauenkirche tornyába (én a múltkor voltam Renivel és tesómmal, ezért most kihagytam az 500 lépcsőfokot), majd elbúcsúzott Orsi is, mi pedig vettünk egy kis eledelt Kittivel és kimentünk kicsit ejtőzni az Isar partjára. Ahh iszonyat jó volt! Nagyon jól elbeszélgettünk, ettünk-ittunk - igaz, hogy túl kellett kiabálni egymást, mivel a víznek olyan ereje és hangja van, hogy szinte a saját hangod nem hallod... :)



Este 8 körül a halacskás kútnál találkoztunk Szimivel és Zsuzskával, akik már bulira készen álltak - én pedig kissé koszosan és homokkal terítve, de nem számít -, majd Kittivel Andiékhoz mentünk, csajok már Schluckaufba. Andi anyukája és az ő barátnője is kint voltak 2 hetet Münchenben, így volt szerencsénk náluk őket is megismerni. Nagyon aranyosak! Befutott Orsi, elkészültünk, iszogattunk - 11 körül Schluckauf. Megint sikerült szépen összegyűlni, időközben kiegészültünk Tamarával még. A csajoktól a szombati nap folyamán kaptam egy hatalmas képkeretet, amire felragasztották az egy évünk legszebb pillanatait, képekben. Ezenkívül kaptam egy óriási, fehér, olyan nagyon puha macit, valamint Anditól és Orsitól szintén a közös képünket. Istenem, annyira édesek! Még szónokoltak is. Nagyon örülök mindennek csajok, hihetetlenek vagytok - én már csak azt nem tudtam, hogy hogyan fogok mindent hazaszállítani majd!? -, de közben ez is megoldódott. Köszönöm az ajándékokat, rettenetesen tetszik az összes,


sohasem foglak titeket elfelejteni és hiszem, hogy találkozunk még. Hiszen semmi sem lehetetlen és ez nem érhet így véget. Egytől egyig nagyon különlegesek vagytok és biztos vagyok benne, hogy fele ennyire nem lett volna jó ez az évem, ha TI nem vagytok! :) A Schluckauf-os, majd Klangwelt-es részről azt hiszem már nem kell beszámolnom, szerencsére Reni is tudott hozzánk később csatlakozni, felejthetetlen búcsúbulim volt!



A tequila körökről (ja, egy ürge kikért nekünk 14 tequilát) már azt hiszem mindig ti juttok majd eszembe, majd jókedv az U-bahnon és kellemes séta a Klangweltig, közben a halacskás kút megtekintése éjjel, kis sírás-rívás - dehát ezek hozzátartoznak a dologhoz. Klangweltben nagyon jó buli volt, mint mindig. Az egyik legjobb hely, ahol eddigi életem során a legjobbakat buliztam. Rengeteg jó emlékem kötődik oda is. Reggel fél 7-re értem haza, majd 9-ig sikerült forgolódnom és majdnem semmit sem aludnom. Pedig egyáltalán nem izgultam vagy ilyesmi. Összepakoltam még a maradék holmim, majd Kati, Uwe és Robin levittek a Bahnhofhoz. Felix otthon maradt, nagy búcsúzkodást nem is rendeztünk, sem vele, sem a családdal. Körülbelül úgy tettek, mintha csak 1 hétre mennék haza, sok sikert kívántak mindenhez aztán csűsz. Nem, nem köszönték meg a munkám. Nem kaptam semmit, ajándékot, bónuszt, sőt utolsó héten még fizetést sem...Na de mindegy is, ez sajnos ilyen. Integettünk, aztán viszlát Pöcking. Akkor még nem éreztem semmit sem. Valószínű még nem is fogok egy ideig, csak majd ha otthon leszek és elkezd hiányozni az élet, amit ott éltem. Ráadásként apuka eltörte a bazinagy bőröndöm húzóját, szóval a 30 kilós bőröndöt úgy kellett cipelnem, köszönöm neki... :) Látnotok kellett volna, hogy szambáztam Tündi elé a hatalmas bőröndömmel, az egyel kisebb bőröndömmel, a laptop táskámmal, egy kisutazóval és egy válltáskával - egyedül. Azt sem tudtam hol áll a fejem, nem kívánom senkinek, baromi nehéz volt minden...Tündinél leadtam Laim-ban a nagy bőröndöm és a kisutazót, beszélgettünk még egy kicsit, majd három csomagocskámmal elindultam a városba - utoljára. Andi, Orsi, Reni, Szimi és Zsuzsa mindannyian ki akartak kísérni a Hauptbahnhofra. Először beültünk a mekibe, megettem az utolsó túrótortám, ittam egy latte machiatto-t túlélés céljából, Hauptbahnhofon feltankoltam kaját és vizet, aztán lassan könnyes búcsúzkodásba kezdtünk...Nem szeretek búcsúzkodni, sőt utálok. Iszonyatosan rossz érzés volt, hogy ott állnak előttem négyen és mindenkinek könnyek szöknek a szemébe...Jajj, istenem...Egyből beugrottak a pillanatok és helyzeteket, amiket Németországban velük megéltem, egy éven keresztül gondban-bajban, örömben-bánatban egymás mellett voltunk, ott voltunk egymásnak és akkor most köszönjek el csak úgy, azt sem tudva, hogy vajon mikor láthatom őket újra...Sikerült végülis, de pocsék érzés volt kigurulni a vonattal onnan, ők pedig csak integettek és integettek...Erről most többet nem is szólnék...Az biztos, hogy 80%-ban ŐK járultak hozzá ahhoz, hogy ennyire jól éreztem magam az egy év alatt!
Aztán elindultam Bréma felé...
De ezt majd a következő bejegyzésre tartogatom. Addig is "emésszétek" meg ezt, képek a szokásos helyen.

Puszi,
Vivi
:)

2011. augusztus 1., hétfő

Hétköznapok tesómmal és az utolsó teljes hétvége

Hétfőn reggel elvittem Felixet az oviba, majd elintéztem a megszokott teendőimet, tesómat 11 körül még vontatóval is alig bírtam felkelteni.
Napközben semmi egyebet nem csináltunk, mint pihentük a hétvégét. Szegény Laurának még új és kissé megerőltető ez a "sokat nem alszunk" életforma...Délután együtt hoztuk el Felixet, majd a kiskölök le akart menni a suli melletti sportpályára - ám legyen. Tesómnak adtam egy biciklit, jómagam pedig rollerrel nyomtam. Hatalmas munkában voltunk ám - 5-től fél 7-ig néztük, ahogy a gyerek elvan a többiekkel és biciklizik.Itthon négyesben - Robinnal kiegészülve - megvacsoráztunk, megjött Uwe, majd mi ketten elvonultunk.
A keddi napon a meccsre való tekintettel kimenőt kaptam. Délelőtt bementünk Münchenbe - hozzáteszem először volt igazi nyári nap, mióta Laura itt van - útközben találkoztunk Renivel is. Marienplatzon lőttünk pár képet, majd felmentünk a Frauenkirche-be. A templom tornyából egész szépen rá lehet látni a városra, nem számoltuk a lépcsőfokokat, de 500 körülire saccolom, alig éltünk mire felértünk.



A kilátás nagyon szép volt, persze nem olyan, mint az Olympiatoronyból, de így legalább közelebbről, de mégis távolról láttunk mindent. Értitek, ugye?! :) A toronyből lefelé kisebb tömegbe ütköztünk, elég szűkösen van megoldva a járás, valakinek mindig várnia kell. Jött egy srác velünk szembe (ő még felfele tartott), de alig mert lépni és remegett, mint a kocsonya. Laura megszólal: "Kicsit be van tojva a gyerek!" - erre jön a válasz egy nőtől: "Szerintem meg nagyon!" - haha, megint magyarokba botlottunk. Mondtam Laura, hogy ne mondj ki semmit hangosan, mert itt sosem lehet tudni. Torony után egy kis Müller, egy kis Meki, aztán egy kis Westpark. Lányoknak ez volt a kívánsága, hogy oda mindenképpen vigyem el őket.




A parkon végigloholtunk, a kötelező fényképek elkészültek, majd rohanás az U-bahnra, hogy elérjük a hazafelé jövő S-bahnt. Hát nem sikerült, így vártunk még 20 percet. Mindhárman Starnbergben szálltunk le, Reni a busz, mi pedig egy kajálda felé vettük az irányt. Az egyetlen normális étel a környéken, majdnem a tó partján, az S-bahnhof-tól nem messze található. Megettük a kis sültkrumplinkat rántott sajttal - hmm mennyei manna, nagyon finom volt! Ugyanezen a helyen ettünk ősszel is, amikor szintén meglátogatott tesóm.



Gyorsban megvettük a meccshez szükséges sört, majd irány haza. Átöltözés, sportszerkó felöltése haha, majd elhoztam még Felixet oviból. Kati 4 után pár perccel érkezett meg, mi pedig indultunk is az S-bahnra. A meccs izgalmairól most nem írnék még egyszer, felejthetetlen élmény marad! Egyszerűen elképesztő, ami ott volt és hogy mi is ott lehettünk! Még most sem hiszem el.




Egyébként meg hálát adok az égnek, hogy nem a fináléra vettem jegyet, mivel szerdán kikapott a Bayern, szerintem elég "gyászos" lehetett a hangulat...Azt ugye a külön blogbejegyzésben írtam, hogy éjjel 1-re értünk haza, én szerdán reggel 7-kor keltem. Kati szerencsére elvitte Felixet Starnbergbe, majd vissza is hozta az oviba. Tesóm valami 10 óra körül kirángattam az ágyból, hogy ugyan kezdjünk már magunkkal valamit. Reggeli, trambulinban ugra-bugra,



gyors elkészülés, fogtuk magunkat és átbicikliztünk Feldafing-ba (5 km Pöckingtől).




Végig a tó mellett, erdőben, emelkedőkön mentünk - Laura alig bírta az iramot, mondtam neki, hogy én minden nap ilyen utakat teszek meg...Feldafing-ban kicsit megáztattuk megfáradt lábainkat, majd visszatekertünk ide, Possenhofen-be a tóhoz (ott szoktunk fürdeni, ott futok). Toltunk egy jégkrémet, majd visszatoltuk az erdőn keresztül a brinyókat - a világért sem tekertünk :) Délután elhoztam Felixet, de 5-kor már úton is voltunk vele - Laura legnagyobb örömére rollerrel -, Felix focicsapatának volt a búcsúja, kis grillezgetéssel. Nekünk annyi volt a dolgunk, hogy leültünk egy padra szemlélődni - gyerekek elfutkostak, ettek-ittak.


7 körül befutott Kati, beszélgettünk, ő is evett és fél 8-ra értünk haza. Nekem 8-kor randim volt az utca végében Rafaellel, egy 5 éves kisfiúval - mentem babysittingelni. A gyereket éppen akkor tették le aludni, a szülők pedig az alsó szintre mentek vacsorázni. 10 óráig voltam ott, elvoltam végülis, nagyon hamar eltelt. A nő viszont bunkó volt. Mondta, hogy 15 eurót gondolt a 2 órára - mondom ez oké is, nincs ezzel semmi probléma -, de csak 20 eurója volt és megkért, hogy majd másnap adjak vissza 5 eurót - ok mondom, csütörtökön az volt az első dolgom, hogy bedobtam a postaládájukba a pénzt, legyenek boldogok... :) Nem reklamálok itt és nem is a pénz miatt, de itt ilyen még nem fordult elő, mindenki tök kedves és normális, de ez a család sosem volt nekem igazán szimpatikus.
Csütörtökön kikísértem 10-kor Laurát az S-bahnhoz, elbúcsúztunk, majd a Neumann családhoz vettem az irányt. Gyerekek! Takarítási undorom lett - ha létezik ilyen. Igazából nem is lenne, inkább az bosszant, hogy az egész család otthon van, a két lányuk délután 2-kor tápászkodik fel az ágyból és nem lehet semmit csinálni vagy mindenkit kerülgetnem kell. Katasztrófa volt. Ráadásul csütörtökön még a kutya is büdibb volt a kelleténél, ahh mondom ilyen nincs! Délután semmi, Felix-hez eljött játszani Elias, Uwe és Robin pedig elmentek a szomszéd városba sportcipőt venni Robinnak - péntekre, egy alkalomra, 100 euróért - gratulálok :) Pénteken Felix itthon - nagyszerű. Miért nem tudott még nyitva lenni az ovi azon a napon? :) Kati reggel alaposan felhúzott, de ez már a sokadik húzása volt a héten, kezdte azzal, hogy ki falta fel az összes sajtot (remélem nem tesómra célzott!), majd jött a szájhúzogatás-vállmegrántás, amikor elmondtam, hogy szerdán este fél 8-ra ott kell lennem a családnál, ezt ő annyival elintézte, hogy alap esetben is 8-ig vagyok, ha csillog a konyha akkor mehetek, ok. Ja, persze szerdán ugye az volt, hogy alapból is fél 8-ra estünk haza a grillről és megkért, hogy már ne terítsek, mindenki evett. Ennyit erről. Pénteken reggel pedig majdnem hogy nekem esett, hogy miért nem vasaltam a héten?! Már nincs semmi a szekrényben, szinte nincs mit felvenniük...Majdnem mondtam neki, hogy én majd mutatok ott pár ruhát. Aztán azt mondta, hogy muszáj vasalnom - igaz, hogy hétvége jön -, de vasalhatok este is, valamint szombaton haha...ezt ő sem gondolta komolyan. Tudom, hogy nem sokat melózok, de ez a vasalás...Hát mi lesz ha nem leszek itt? :) Ez is mindegy. Reggel fogtam a kölköt - mert ugye a takarítást nem mondtam le, jött velem Felix is pénteken - és 9-kor már ott is voltunk a helyszínen. Család éppen akkor kel, mindenki rohangál egy szál pizsamában, apuka előttem áll egy szál fecskében és nekem magyaráz egy pohár kávéval a kezében - haha mondom ez aztán nem zavartatja magát. Meg miaz, hogy mindenki ilyen későn kel? Csak én vagyok ennyire koránkelős típus?! :P
Nah aztán az első sokk után jött a következő, mindenki otthon van és otthon is marad. Ergo a szülők pizsiben futkoztak amíg én ott suvickoltam, plusz gratisként ott volt a 3 gyerek is, hogy aranyosan ügyesen összejárjanak és szétdobáljanak mindent, amit már rendbe tettem és kitakarítottam. Robbanni tudtam volna, képzelhetitek. A takarítási undorom csak most tetőzött igazán, így semmit sem lehet csinálni, hogy állandóan mindenkit kerülgetnem kell. Igyekeztem is, másfél óra alatt rendbe tettem mindent - két helyiséget nem kellett megcsinálnom, majd csűsz. Felix hála istennek még ott akart maradni játszani, így lóhalálában süvítettem haza és nekiálltam vasalni, nehogy anyuka megint beszóljon és tudtam, hogy a hétvégén kizárt, hogy lesz rá időm. Szóval két óra vasalás következett, majd vissza Felixért. Miután hazaértünk gyorsan haraptam valamit, majd ismét vasalás. Akkora mákom van a kissráccal, hogy eljátszik magában, észre sem veszem, hogy itthon van. Néha, ha kell neki valami akkor ordít egyet, hogy "Vivieeeeeen" aztán oké is minden... :) 3-kor befutott Robin is, egyből kapta volna a cuccost, hogy megy Adrianohoz és ottalvós buli lesz, ezenkívül egy csapatfutáson is részt akartak venni aznap. Ha nem csörög Kati, akkor én simán elengedem, de anyuka beintett, hogy nem menjen sehova, mivel meg kell ünnepelni a gyerek bizonyítványát. A jegyei jók lettek - csupa kettes, ami ugye itt 4-es (mondjuk ha azt nézem, hogy én általános iskola harmadikban még kitűnő voltam, semmi gond :D), de a szociális viselkedésére vonatkozó részt anyuka egy szóval elintézte: katasztrófa. Vagyis a gyerek nem bír viselkedni. Őszintén megmondom, ehhez sok tanár nem kellett volna, én is megállapítom. Na, de azért ünnepeltünk ám...Kati hozott négy hatalmas adag spagetti-fagyit. Soha életemben nem ettem még ilyet, de mennyei volt. Eddig hol tartogatták az ilyeneket? :) Egy 3 decis pohárban, alulról felfelé tejszínhab, eper és vanília fagyi (totál spagetti kinézete van, speciális géppel csinálják), majd a tetején koktélcseresznye, rengeteg eper és ostya. Hajajj, anyuka ezzel elintézte nálam a heti rosszcselekedeteit, egyből elszállt minden haragom. Elképesztően finom volt a cucc, Starnbergben vette, de remélem Münchenben is fel tudom kutatni még a jövő hét folyamán... :)
5 előtt pár perccel aztán kiürült a ház, én pedig megteremtettem a nyugalom szigetét...
Vacsira mindenki hazaért - Robin kivételével, pizsamapartin maradt Adriano-nál -, megkajáltunk gyorsan, összekaptam magam és 9-kor már úton voltam a város felé. Péntekre buli volt tervben. És annyira jót buliztunk, hogy az hihetetlen!! Városban vettünk kis sörit és "útravalót", leültünk kicsit beszélgetni Marienplatzon és ugye itt lehet nyilvános helyen iszogatni (mindenki az utcán, S-bahnon, U-bahnon iszik)...Éjfél körül halmoztuk az élvezeteket még két sajtburgerrel a mekiben, majd elindultunk a Kultfabrikba. Sajnos!!! nem sűrűn voltam azon a helyen az egy évem alatt, talán négyszer vagy ötször...és ezt nagyon bánom. A Kultfabrik az Ostbahnhofnál található, körülbelül 40 szórakozóhely van egy helyen, kis utcákban, össze-vissza. Pénteken olyan akció van, hogy befizetsz 5 eurót, kapsz egy karszalagot, amin 12 hely fel van sorolva és az 5 euró fejében mind a 12 helyre bemehetsz! Na most akkor megéri vagy megéri?! :) Erről a lehetőségről tudtunk mi már, csak valahogy leragadtunk a kis megszokott Klangweltnél...Na a 11er nevű helyen (ott Orsival voltam már) befizettünk, megkaptuk a kis karszalagot, bent tequilával indítottunk, táncoltunk kicsit, majd gondoltuk szétnézünk a többi helyen is, ha már bejuthatunk. Lézengtünk kicsit - mivel a személyi igazoványainkat leadtuk a 11er-ben a ruhatárban, így volt olyan hely, ahova nem mehettünk be (személyi nélkül itt senki ne induljon el sehova!). Voltunk viszont az Americanosban és a Q-Clubban - ez a kettő, valamint a 11er jött be mindenkinek a legjobban. Ja, Szimivel és Rencivel voltam, ezt majdnem elfelejtettem írni :) Péntekhez képest fullon voltak a helyek (bár gondolom ezt az akciót minden épeszű ember kihasználja), a zene nagyon jó volt, a hangulat 10/10 haha :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat! Sajnálom, hogy nincs több ilyen pénteki lehetőségem már...5 körül én leléptem, mivel fél 6 előtt jött az S-bahnom, lányokat még ott hagytam picit bulizni.



Fél 7-re már ágyban is voltam, sokat viszont nem aludtam. Mire felkeltem üres volt a ház, belefutottam apukába, éppen kertészkedett, mondtam neki, hogy megyek be a városba. Orsival, Szimivel és Renivel találkoztam, majd kimentünk egy kicsit shoppingolni a Riem Arcaden-be. Az időt szerencsésen elütöttük, fél 7 lett, mire visszaértünk a központba. Szimi és Reni hazamentek, én pedig Orsival hozzájuk. Bevásároltunk, beszélgettünk - végülis egy óránál többet nem töltöttem nála, mert estére Andival volt randi megbeszélve. 8 után hívott is, hogy végzett a munkával és mehetek hozzá. Otthon volt a barátja, Norbi is, aki - még be sem léptem az ajtón -, de már készítette is nekünk az isteni aperolt (fehérbor + szóda + narancslé + narancssárga színű alkohol). Aztán végigpörgettük a korfui nyaraláson készült képeiket, én pedig irigykedhettem, hogy mindenki csokibarna és a 38 fokon izzad a tengerparton, sörrel vagy ouzoval a kezében - nagyszerű :) Na de most komolyan, nagyon szuper helyen voltak! Andival utána egy csomót beszélgettünk, ezalatt Norbi volt olyan rendes és összeütött nekünk egy kis vacsit. Ahh ne tudjátok meg mit ettem! Paprikás krumplit, benne szalonnával és kolbásszal, hozzá pedig kovászos uborkát. Jajj, elképesztően finom volt - elég jól tartanak mindig :) Levezetésképpen Andival megettük a szokásos Käsekuchen-ünket (Cheescake, túrótorta), lecsúszott még egy aperol is, majd fél 1 körül távoztam tőlük. Éjjel fél 2-re értem haza, haláli jó este volt, baromi jól éreztem magam ismét! :) Mondhatni ki is aludtam magam, fél 11-kor keltem. Ebédre mentem Tündihez, vasárnap ismét jól tartottak, mivel karfiollevest és pörköltet ettem nála, nokedlivel. Köszönöm nagyon! :) Elhoztam még a másik bőröndöm tőle, mert ugye már hazaküldtem egy forduló ruhát. Délután 3-ra értem a városba, Renivel és Orsival taliztam. Orsinál leadtam a bőröndöm, hogy ne kelljen végighúznom az egész városon, kicsit elidőztünk nála és mivel közel laknak a Nymphenburgi kastélyhoz, úgy döntöttünk, hogy kiülünk oda. Közben vettünk fagyit, a kastélynál leültünk egy padra, majd eldumáltuk az időt. Laza séta, bőrönd felvétele Orsinál és irány haza Rencivel.




Így végződött az utolsó teljes vasárnapom itt...
Van pár dolgom még a héten, éppen most indulok a bankba és a tanácsra, le kell adnom a bankkártyám és ki kell jelentkeznem, hogy vasárnaptól nem itteni lakos vagyok már. Holnap és szerdán valószínűleg Münchenben, Starnbergben és a tónál leszek - sőt biztos! Csütörtökön és pénteken takarítani megyek még. Péntek és szombat estére már van program, szombaton pedig újra magunk közt üdvözölhetjük Tamarát és Zsuzskát. Annyira várom már, hogy újra lássam őket! :) Szóval lányok, igyekezzetek vissza! Vasárnap délután pedig elindulok és meghódítom Észak-Németországot, Brémát és Hamburgot hehe... :) A héten nagyon keveset kell dolgozom, a két fiú napköziben van egész nap, ahol különböző programokat csinálnak nekik, reggel egyedül mennek, délután 5-kor pedig egyedül jönnek haza.

Jók legyetek!
Puszi
:)

p.S.: Képek a megszokott helyen!