2011. július 17., vasárnap

Július 11-17.

Sziasztok,

na már most a hét eleje kicsit sablonos lesz - gyerekekkel és a családdal sem történt semmi olyan, ami említésre méltó lenne. Hétfőn csináltam a nagy semmit, kihevertem a hétvégét és a kevés alvást. Délután Felix Eliasnál, Robin Adrinoval játszott nálunk, majd vacsora. Na kedden aztán kezdett kissé beindulni az élet, városban találkoztam Zsuzskával és Renivel, majd kivittem őket az Allianz Arena-hoz - kívánságuk számomra parancs hehe :) -, mindenképpen szerették volna megnézni.


Körbejártuk, fanshop, minden - Zsuzska kisebb vagyont otthagyott pár bögréért, majd mint akik jól végezték dolgukat, továbbálltunk. Összeszedtük Orsit és kimentünk a Theresienwiesere (Oktoberfest helyszíne), felültünk a Bavaria elé, élveztük a meleget és beszélgettünk. 1 óra körül - amikor már majdnem mindegyikőnk odasült a szobor elé - elindultunk a városba. Az eredeti terv szerint Orsihoz akartunk menni, de szinte biztos, hogy ha még hozzá is elmegyünk, nem értem volna oda az oviba 4-re. Így hát beültünk a Karlsplatzon - immár Reni nélkül - egy kajáldába és ebéd gyanánt ettünk egy dönert. Azt "leöblítettük" egy hatalmas adag isteni fagyival és a lányok - vagyis mi - hazafelé vették az irányt. Délután Elena (Elias húga) játszott nálunk Felix-szel, Uwe és Robin pedig órák hosszat a számítógépet bújták - biztos valami nagyon izgi dolgot sasoltak. Elena-ért fél 6-ra jöttek, én pedig megpattantam a kissráccal focira. Este pontosítottam a családdal - a végleges terv szerint augusztus 12-én érkezem haza (vagyis Bécsbe), de akkor már Hamburgból. Innen pedig augusztus 7-én megyek el. Azt mondták, hogy augusztus 1-jén mehetek már, ha szeretnék, mivel megbirkóznak a gyerekekkel és hamarosan úgyis mennek majd a nagyszülőkhöz, valamint úgy tervezik a hónap első 2 hetét, hogy minden nap 4-5 körül itthon lesznek már...Megkértem őket, had maradjak még itt azon a héten és akkor 6-án be tudom várni Tamarát és Zsuzskát egy "utolsó' közös mókázás erejéig. Szuper lesz! :)
Szerdán ismét punnyadtam egész nap. Vasalás, filmezés, skype, bevásárlás - ilyesmi dolgok szerepetek a programban. Olyan gyorsan el tud ám repülni napközben az idő, még így is, hogy nem csinálok semmit sem. Le szerettem volna menni a tóhoz sütkérezni és fürdeni egyet, de az időjárás megakadályozta. Fel nem bírom fogni, hogy amíg otthon hőségriadó van és röpködnek a 40 fokok, addig itt esik az eső. Fiúkkal eljátszottunk délután, eltelt a nap. Csütörtökön délelőtt Neumann-ék - esküszöm tényleg nagyon örülök, hogy van másodállásom és máshonnan is "dől a lé" úgymond, de ez a takarítás annyira mocskos egy munka néha, hogy azt kifejezni nem lehet. Ezek a németek egyre több koszt produkálnak és amikor a kutya végigmászik a frissen felmosott padlón, akkor tudnék csak megőrülni igazán. Mindkét családhoz már csak háromszor kell mennem - azt hiszem megváltás lesz, ha majd elköszönök tőlük. Tényleg rettenetesen hálás vagyok mindenért és mindenkinek, hogy lehetőséget adtak a pénzkeresésre, de mondom mindenkinek; ne ebből akarjatok meggazdagodni! Itt, Németországban csak egy a gond, hogy ebből tényleg meg lehet/lehetne itt élni. Mert a német nem takarít, sőt a külföldi sem takarít. És mindenhol van bejárónő, vasalónő vagy takarítónő - néhol pedig az au pair, aki úgyis mindent megcsinál.
Délután Felix Tutzingba akart menni az óvónő fiához játszani, áldásom rájuk, ha menni akar had menjen... :) Robin itthon egész jól elvolt egyedül is, 10 percet ugráltam vele a trambulinban, majd meguntuk és nekem amúgy is mennem kellett az S-bahnra - mentem Felixért. A vacsi különösen jól sikerült - nem akarok gonosz lenni, mindegyik vacsi ugyanolyan, hogy ők beszélgetnek, én pedig csendben eszegetek -, de ha anyuka nincs itthon (jaa, hogy anyuka Bécsben volt csütörtökön és pénteken üzletelni...), akkor minden olyan más és nyugodt. És nincs némaság az asztalnál, nincs a kínos csend. Uwe mindig kérdez, érdeklődik, sokat beszélünk, mesél és mesélek. Tippeket ad a hétvégére, poénkodunk és még nevetünk is - a fiúkkal együtt, akik szintén mindig normálisabbak ilyenkor. Nem értem "miért kell ennek így lennie"?! Amúgy már a hét közepén tudtam a hétvégi tervet, miszerint a Königsee-hez és Hitler egykori nyaralójához, a Sasfészekhez szeretnénk menni szombaton. Ezt említettem is Katinak még szerdán és a "meg szeretnénk nézni Hitler egykori nyaralóját" résznél felállt az asztaltól és elkezdett pakolászni. Azt hiszem soha többet nem hozom szóba előttük ezt a témát - amikor Dachauban voltam, akkor is elég értetlenül és szkeptikusan nézett rám...
Nagyon vártam a pénteket! Nagyon-nagyon. Ez a hét olyan gyorsan lepörgött, mint ahogy az annak rendje-módja. Csütörtökön este a szokásos chat-parti Szimivel, de valamiért ránkjött a "mulatozhatnék"...Egész este linkeltük egymásnak a jobbnál-jobb kis mulatós zenéket, ami alaposan dobott a hangulatunkon. A hét utolsó munkanapján délelőtt ismét takarítás, ismét nem nagyon voltam benne a témában. Főleg mivel odaértem és már ki volt készítve a pénz (az előző hetivel együtt, mivel akkor nem voltak otthon), és ugye ha már ott a fizetés, akkor az istennek sincs kedve nekiállni, ráadásul vasalnivaló is volt - szóval ott izzadtam az XXL-es ingek között még fél 12-kor, aztán egyszercsak elfogytak és már tűztem is haza. Ohh, mondom van 4 kellemes órám, kis pihi. Neeem, hazaérek, 25 nem fogadott hívás, pár mailbox üzenet, kis finomságok. Anyuka hív, mondom mi a túró van?!...Azonnal hozzam el Robint a suliból, mert fáj a feje. Hát mondom nem hiszem, hogy csak fejfájásról van szó, ha már a saját lábain sem tud hazajönni, így hát vizes hajjal (mert ugye éppen abban a pillanatban ugrottam ki a zuhany alól amikor hívott...) letekertem a sulihoz, Robin már jött elém. Komolyan mondom, úgy nézett ki, mint aki a halálán van - én meg azt hittem megint csak színlel valamit. Nyögdécselt, menni alig tudott. Gyorsan hazajöttünk és el is nyúlt a kanapén. Ledöntött négy bögre kamilla teát - hogy lehet azt meginni? - aztán el is aludt. Anyuka - nem hazudok - 10 percenként hívogatott, hogy a gyerek mivolta felől érdeklődjön. Roppant mód "örültem" a hívásának, amikor Robin egy órája aludt már, erre megcsörgette a vezetékes telefont is - szuper. 3 körül a srác olyan jól lett, hogy egyből fel is kelt. Őszintén megmondom, nem tudom mi jön rá néha, hogy ennyire rosszul van aztán hirtelen semmi baja...Elhoztam Felixet az oviból, majd kettecskén eljátszottak szépen 5-ig. Aztán jött a kérdés, átjöhet e Adriano játszani...Oké, mondom jöjjön, ebből nem lehet baj. Nem is volt, de amikor elkezdtek akaratoskodni, hogy ők Wii-t akarnak játszani, akkor beintettem. Erre Robin - mint ahogy mindig - felhívta Uwe-t, hogy megengedi e...Ő mindig megengedi, azt hiszem most időkorlátot is szabott, ami fél óra volt (csak ezt velem Robin elfelejtette közölni). Játszik a gyereksereg, fél 7 van már, Uwe hazajön (a gyerekek fél 6-kor kezdtek játszani)...Én akkor már a konyhában sertepertéltem, csináltam a vacsorát. Eszeveszett kiabálás, Robin bömböl - Uwe nagyon leszidta, amiért 1 órája játszanak már, voltaképpen betegen. Felzavarta a szobájába és eldugta a Wii összes tartozékát. Ami a sluszpoén, hogy Robin megpróbált engem meghazudtolni, még én voltam a hibás, hogy nem szóltam a fél óra elteltével, holott nem mondott egy szót sem. Honnan kellett volna tudnom, hogy fél óra volt csak megengedve?! Apuka néha egy órát is enged, ha ők vannak a gyerekekkel, akkor pedig délutánokat görnyednek a tv előtt...Uwe mondjuk rá volt ideges és nem rám, egy 9 éves gyereknek már tudni kellene magától megállapítania, hogy mennyi az idő és néha nézhetne órára is.
Lehet, hogy a betegség és fejfájás miatt, de pénteken kibírhatatlan volt a nagyobbik srác. Lehet, hogy a fáradtságom és a hétvége szele miatt már, de lehet, hogy én is elviselhetetlen voltam, de néha úgy válaszolgattam neki ahogy nem szoktam, hangot adva hogy nem minden úgy van, ahogy ő elképzeli...Parancsolgatott egész nap - még akkor is, amikor semmi baja nem volt már - hangoztatva, hogy ő igenis beteg! Ááááá! Nem voltam ideges - alig vártam, hogy elvonuljanak már és elhúzhassak a szobámba...
Szombaton irtózatosan korán kellett kelnem, 6 órakor... :) Egész héten a Königsee & Sasfészek (Kehsteinhaus) túránkat tervezgettük. Az időjárással kivételesen hatalmas szerencskénk volt, így Szimivel és Renivel vágtunk neki a "nagy útnak". A Salzburg fele tartó vonat tömve volt. Fullon. Volt, aki a földre terített meg magának - szerencsére mi ültünk. 10.35-kor érkeztünk meg Freilassing-ba, ott negyed órát kellett várni a Berchtesgaden-be tartó vonatunkra. Fél 12 körül érkezhettünk meg Berchtesgadenbe. A buszok felé vettük az irányt, kis érdeklődés és útbaigazítás után várnunk kellett még fél órát, mire megjött a buszunk, ami fél útig felvitt minket a hegyekbe. Jegyet váltottunk a Kehlsteinhaus-hoz (Sasfészek). A ház voltaképpen egy nyaraló, Hitler kapta ajándékba az 50. születésnapjára. 5-8 alkalommal tartózkodott ott, mégis a kedvenc nyaralóhelyeként emlegetik. A házban semmi érdekes nincsen, egy éttermet alakítottak ki benne. Én ezt személy szerint nem tartom túl jó ötletnek, szerintem elég sokan kíváncsiak lennének rá, hogy milyen volt anno belül...Nos, lent még kellett várnunk fél órát arra a buszra, ami egy bizonyos liftig vitt fel minket. Az utat nagyon nem vártam. Tavaly már Dorina barátnőm mondta, hogy volt szerencséje megnézni a házat és reszketett a félelemtől egész úton. Én sem voltam másképp. Teszek fel videót - már arról, amikor lefelé jöttünk -, mivel a fefelé utat az ablaknak hátat fordítva, remegő kocsonyaként éltem meg, magamban pár imát elrebegve, hogy érjünk már végre fel épségben...A rettenetes tériszonyomról még mindig nem tehetek és egyszerűen leszokni sem tudok róla. Szimi és Reni bezzeg kattogtatták a vakukat, élvezték az utat. A busz elég veszélyes helyeken ment úgymond - bal oldalon az égig érő sziklák, jobb oldalon a nagy semmi határolták útját - szalagkorlát vagy ilyesmi körülbelül dísznek volt ott, nem éreztem magam biztonságban. Aztán felértünk a lifthez - igen, a házhoz csak lifttel lehetett feljutni (vagy gyalogosan, ami 2,5 óra lett volna...túrázók hajrá!). A lifthez egy hosszú és sötét alagúton át vezetett az út, majd sorban állás, liftbe jutás - olyan 30 személyes lehetett. A belseje aranyozott volna, sok fénnyel. 41 másodpercig tart a 124 méteres út, aztán kiszállás és mindenki megy amerre lát. Körbejártuk a házat, kimentünk a szirtesebb helyekre, elkészültek a fényképek, már fentről láttuk a Königsee-t, megnéztük azt a bizonyos keresztet ott a "nagy semmi közepén"...És én megint csak azt tudom mondani, hogy ezt látni kell! 1834 méter magasan voltunk. Soha nem voltam még szárazföldön ennyire magasan - ugye repülővel más volt. A látvány lenyűgöző - az ember azt érzi, hogy a világon minden a lábai előtt hever. Tulajdonképpen a bajor Alpok voltak előttünk...Meseszép az egész! Gyönyörű! Nem vagyok ilyen "túrázzunk, másszunk hegyet, nézzünk folyókat és tavakat" típusú ember - valószínűleg anya lement volna hídba a látványtól -, de erre én is azt mondtam, hogy ez igen...! :)



A házikó megtekintése után megint jött a (számomra) szörnyű lefelé buszozás. Gyorsan leküzdöttem minden félelmem és bepattantam az ablak melletti helyre, hogy lencsevégre kaphassam, milyen utakon is "száguldoztunk", csak nektek, csak most:






Túléltem végülis, nincs para. Berchtesgadenben egy percet sem kellett várnunk buszra, azonnal indulhattunk egy másikkal a Königsee-hez. Erről a tóról nem is regélnék inkább, beszéljenek a képek (amiket a szokásos helyen megtaláltok). Csak azért nem írok már róla semmit, mert úgy gondolom, hogy a "csodálatos, lélegzetelállító, lenyűgöző, meseszép, baromi jó, marha jó, gyönyörű stb" szavakat mással nemigen tudom már kárpótolni... :) A tónál kissé megcsapott minket a strand-feeling, "nem a Balcsin vagyunk véletlenül?" érzés...Különleges hely ez. Zöld színű, kristálytiszta vizű tó a hegyek és sziklák között. Kijelenthetek olyat, hogy már ezért a látványért megérte au pair-nek lenni egy évig...hehe. Ledobtuk magunkat a stégre, megmártóztattuk megfáradt lábainkat, fetrengtünk és napoztunk ott még egy ideig, bámultuk a hajókat, a motorcsónakokat, a kajakosokat és kenusokat, ja és a kacsákat is...Látni szerettük volna még teljes nagyságában a tavat, így egy erdős részen körülbelül még 10 percet kellett sétálni, mire ráleltünk egy aranyos kis kilátóra, ahonnan így festett az egész:




Azt hiszem, ehhez tényleg nem kell semmit hozzáfűznöm.
A busz indulásáig (ami visszavitt minket a berchtesgadeni Hbf-re) még volt egy kis időnk, az éhhalál szélén álltunk. Vettem egy förtelmesen rossz "szendvicset", majd megtaláltuk a mindig minden helyzetben bevált kis kajáldát, a Mekit. Pár sajtburger, majd ismét várakozás...Már a várakozás közben rossz érzésünk volt, mivel leültünk egy padra, előttünk pedig 200 ember várt ugyanarra a buszra, ami fél óra késéssel végül befutott. Tolakodás, lapítás, lökdösődés, kiabálás, ordítozás után majdnem feljutottunk mi hárman is, de a sofőr közölte, hogy ez így nem lesz oké, fullon van, hívott erősítést, legyünk olyan kedvesek, várjunk még 20 percet. Akkor tudatosult bennünk, hogy az eltervezett 19.20-as vonatot szinte biztos, hogy nem érjük el. Dehát mit számít ez nekünk?! Végülis nem siettünk sehova sem. A busz megjött és kevésbé nyomorogva el is jutottunk a Hbf-re, megcéloztuk a Lidl-t egy kis elemózsia és itóka beszerzése miatt, majd felcsücsültünk a vonatra. Nem volt tele, de a légkondit olyan erősen nyomatták, hogy azt hittem megfagyok. Freilassing-ban ismét átszállás, aranyos kis emeletes vonatunkra, amin szinte Münchenig be sem állt a szánk...Negyed 12 körül aztán elértük szeretett városunkat, majd S-bahnra pattantunk. Hihetetlenül jó nap volt ez a szombat! Ez volt az utolsó hely, ami úgymond a "bakancslistámon" szerepelt, ahova szerettem volna eljutni. Ja, de nem is - beszélek itt zöldségeket - augusztusban megyek Lillához (unokatesómhoz) Brémába, majd célba vesszük Hamburgot is. Szóval a kalandnak még nincs vége.
Fél 1-re értem haza, azonnal ágyba dőltem - akkor már tényleg a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani. Jó 10 órát aludtam, vasárnap frissen és üdén keltem, összekaptam magam és Tündihez mentem ebédre. Délutánra kis napozás és ejtőzés volt tervben az Isar folyónál, egy szál trikóban, szoknyában és bikiniben, pléddel és pokróccal felpakolva, nagy reményekkel indultunk útnak Szimivel és Renivel, hogy na akkor most jön majd a semmittevés...Ó, persze, ahogy mi azt elterveztük...! Az időjárás ugyanis közbeszólt. Mindig közbeszól. Itt nem telik el úgy 3 nap folyamatosan, hogy ne esne az eső. Ez az egy dolog, amiből kezd nagyon elegem lenni. Jó, nem nyavalygok, de nem szoktam ehhez hozzá, hogy egy jót strandolni nem lehet, nincs egy nap, amikor csak süt a nap és 30 fok van, mert mindig minden az időjárástól függ. Ja, bíztató, hogy jövő hétre (eddig még csak a hétköznapokra értem), 20 fok alatti hőmérsékleteket írnak, esővel. Remek. Annyira bosszantó ez már egy idő után!...Na, de hagyom az időjárást már.
Isar-nál napozásos ötlet elvetése után gondoltunk egyet és kinéztünk az Olympiaparkba - Sommerfestival (Tollwood) volt, programokkal, koncertekkel. Már útközben megfagytunk, elkezdett esni az eső is, a magunkkal vitt törölközőkkel lejtettünk végig a parkon - kicsit sem nézett minket senki - majd észrevettük, hogy ez ugyan belépős, szóval már megint le akartak gombolni minket..."Naa, akkor most tűzzünk haza!" jeligével mindenki egyetértett és hazafelé vettük az irányt. Ez a vasárnap most valamiért nem a mi napunk volt, dehát nem lehet mindig minden tökéletes... :) Renivel jöttem hazafele - ugye mi mindig egy S-bahnnal utazunk, mivel ő Bergben lakik, a tó másik oldalán -, Starnbergben leszálltam vele, kicsit beszélgettünk még, ettünk-ittunk majd elbúcsúztam. Most pedig lazulgatok - végre egy vasárnap, amikor csak pihengetek... :) Pontosan 3 hét múlva ilyenkor már úton leszek Brémába...itt kell hagynom mindent és mindenkit...(de ezt most inkább hagyjuk is)...
Pénteken jön tesóm!! Jupppííí! :) Nagyon várom már! Azt hiszem nem árulok el azzal nagy titkot, hogy nem fogunk unatkozni. 26.-án Audi Kupa - ismét hurrá - azt is nagyon várom már! Szóval lesznek itt azért még programok, sűrítek ebbe a három hétbe, amit csak lehet még! :)

Jók legyetek - remélem arrafelé jobb idő van! Sok puszi!
:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése